Kedves barátok, családtagok, ismerősök, ismerősök ismerősei, blog(ok) olvasói és mindenki, aki szurkolt nekünk: köszönjük a megtisztelő figyelmeteket, a buzdítást és szeretetet! Sajnos, ahogy a címből már kitalálhattátok, az Út végéről jelentkezünk. Az út végét pedig úgy hívják, Dolná Krupá, vagyis Alsókorompa. Valamivel több mint 190 kilométerre Budapesttől, de sokkal többre Prágától.

Reggel fél nyolc, ébredés az Üvegtigrisben, tele szúnyogcsípésekkel, de még mindig az esti nevetésekkel és jókívánságokkal a fülünkben. Házi kolbászt és fehér kenyeret ettünk reggelire, a tőlünk 15 méterre termesztett ízes paradicsomokkal és paprikákkal kísérve, falusi vízzel leöblítve. Mindegyiket Feri jóvoltából.

Érsekújvárt elhagyva rátértünk Szlovákia Legkeskenyebb Főútjára, amely sajnálatos módon egyben a kamionok által legkedveltebb is. Sellye előtt jöttünk már ilyen forgalmú úton, a különbség annyi, hogy ott a padka annyira széles volt, hogy akár egymás mellett is baktathattunk, ott csak a zaj volt zavaró. De ebből legalább vicces párbeszédek születtek (ezt is megtartottuk ilyen visszatérő mémnek, van már egy pár), például:

Mielőtt fejest ugranánk a második és harmadik nap (összevont) beszámolójába, hadd utaljak még vissza két rövid gondolat erejéig az első napra. Aztán persze  haladunk tovább. 

- kérdezte G. valahol még az út legelején, hogy aztán alig tizenpár kilométerrel később, Pomáz centrumában rögtön választ is kapjon a kérdésre. Fognak.

Valószínűleg el fogom majd mesélni, hogy milyen volt az első napunk - de holtbiztos, hogy nem ma.

Mindenképpen történelmi jelentőségű bejegyzést olvashattok. Egyrészt, mert nem a jogos tulajdonos írja eme posztot, hanem én a tiszteletbeli hugica. :) Másrészt az előbb említett neméppennormális (mindjárt megmagyarázom) bátyó, és vele a párom épp az imént indultak el gyalog Prágába.

(Ejj, pedig de büszke voltam rá magam előtt, hogy mindeddig egy blogbejegyzést sem írtam erről a témáról... Eddig tartott. És persze tudom, hogy a mostani megírásának sincs semmi értelme, mivel egy olyan tömör zajba fogom belehümmögni a magam kis véleményét, amelyben még az is elveszti a józan eszét, aki eddig valahogy megmaradt normálisnak.)
 

Ez a blogbejegyzés nem fogja megmondani neked, hogy szeretned vagy gyűlölnöd kell-e a menekülteket (bevándorlókat, migránsokat, nevezd, ahogy akarod). Azt sem, hogy mit tegyél vagy ne tegyél. Nem fogja azt sulykolni, hogy kötelességed segíteni őket, hogy ide vagy oda vigyél vizet, pelenkát, takarót. Sem azt, hogy azonnal ragadj kapát és kaszát és nyomás a déli határra megvédeni Mária Országát. (Mária...? Ő az a kedves-szomorú arcú fiatal hölgy ott a sarokban, aki a kezébe temeti az arcát, amikor most erre a keresztény országra néz?)

Ez a bejegyzés egy mozdulatról szól, és mindarról, ami mögötte van.

Háttérinfók mindenkinek, aki okosabb szeretne lenni, mint egy ötödikes, mint az internetes hozzászólók 90 százaléka. (Előrebocsátom: ez nem túl nehéz feladat.)

[Az előzmény, amelyről már mindenki tud: tegnap délelőtt a Germanwings német fapados légitársaság Barcelona-Düsseldorf járata eddig tisztázatlan okból a francia Alpokba zuhant, fedélzetén 144 utassal és hatfős személyzettel. A katasztrófának nem volt túlélője.]

Azután, hogy (újra) hazatértem, nem terveztem rendszeres frissítésekkel folytatni a Távol a fikától blogot, de ezt egyszerűen muszáj elmesélnem nektek, mert igencsak sírvaröhögős a történet.

Ha csalódottan és minden reményt feladva hagyod el egy nap a munkahelyed, talán nem a legjobb ötlet a magyar zenéket tartalmazó playlistet elindítani a hazaútra. Mert jó eséllyel olyasmibe futsz bele, hogy Kiss Tibi a Quimby-ből személyre szabott tanácsot ad: "Nem vagy itt jó helyen / Nem vagy való nekem"... Ez a szembesítés meg kinek hiányzik ilyenkor? Inkább hallgass valami vidámat. Lehetőleg olyan nyelven, amit nem is értesz.

De nem ez a tanulság, ez csak úgy eszembe jutott.

Ma délután a müezzin beleköhögött az imába, valamint hazafelé tartva olyasmit láttam, amit eddig Dohában még soha: kövér macskát.

Újabb vendégposzt következik, de ezúttal egyfajta hibrid, mivel annak ellenére, hogy egy másik blog írását linkelem ide, és a szerzője sem én vagyok, mégis szerepelek benne. Andor barátunk négynapos katari tartózkodásának egyik gyümölcse egy souq-beli vízipipázós este volt (na jó, nem egy ilyen volt), amely közben egy interjút rögtönzött Imivel és velem; most ez az interjú jelent meg a Határátkelő blogon. Fogadjátok szeretettel celebbé válásunk következő fontos mérföldkövét!

Hogyan kell "doházni"?

Ahogy az borítékolható volt, az Évértékelő poszt indiaikkal és egyéb nációkkal foglalkozó része kicsapott pár biztosítékot. (Aaaaaannyira sajnálom, de téééényleg! :)) A hatást fokozta, hogy a Határátkelő blog is megkeresett, hogy lehozná az írást, így aztán a dolog kikerült az ismerősi körből és boldog-boldogtalan kommentelni kezdte - nyilván itt is érvényre jutott a Pankovjavszkij-Győzike Kognitív Recipriverexluzíva Elmélet, amely a világon elsőként írta le azt a törvényszerűséget, hogy a netes hozzászólások számosságának növelésével azok értelmi szintje fordítottan arányosan csökken.

Természetesen nem kívánom olyanok véleményét kommentálni, akik sosem dolgoztak együtt a fenti népekkel, az jóval beszédesebb visszajelzés számomra, hogy azok az ismerőseim, akiket még Dohában ismertem meg, de azóta már ma'asalamát mondtak Katarnak, jellemzően egy "szívemből szóltál"-lal nyugtázták a bejegyzést.

De, hogy ne érjen az a vád, hogy csak nyafogok (vagy, mint ahogy arra teljesen jogosan rámutattak, fikázok, holott a deklarált cél a fikától való minél távolabb levés lenne - na, pont ezért kell dobbantanom innen), ezért a mai bejegyzésben nagyon konstruktív leszek, és túlélési tippeket adok azoknak, akik mégis erre a vidékre - vagy ne adj Isten még keletebbre - készülnének hosszabb időre.

Alapvetően két fő ellenségünk van, a szagok és a hangok.

Velkám bekk evribádi. Kereken egy éve történt, hogy egy azóta is ambivalens megítélésű szeptemberi napon felszálltam a Qatar Airways Budapest-Doha járatára, hogy életem új fejezetének helyszínére repítsen. Ez a kerek évforduló remek alkalmat kínál arra, hogy mérleget készítsünk az elmúlt évről. Karcos lesz és kéretlenül őszinte - de hát ez vagyok én címszavakban, szóval, milyen is lenne.

Külpolitikai (innen nézve belpolitikai) rovatunkban a múlt heti uralkodóváltás* fényében ezúttal egy Katar gazdasági múltját és felvirágzásának körülményeit elemző olvasmányt adunk közre. A cikket nagy szeretettel köszönjük Dobos Balázsnak, valamint a Békéscsabai Sajtófigyelő Szolgálatnak (röviden: édesapám). Az írás a megszokottnál hosszabb ugyan és néhol hasonló módon ismétel, mint a teleshopos reklámok, de ettől eltekintve nagyon hasznos olvasmány, jó szórakozást kívánok hozzá!

Balátaim, lómaiak!

Eljött az idő, hogy leszüreteljem az elmúlt hónapok során befektetett nem túl kemény munka édes gyümölcsét. Az alábbi meghívót kaptam a minap: július negyedikén hivatalos ceremónia keretében fogják átadni nekem a Vörös Mellényt. (Ez azt jelenti, hogy mostmáraztántényleg minden joggal felruházott, hivatalosan kibocsátott rampás vagyok.) Örvendezzünk!

Megígérem, hogy nem fogok az összes reggeli vizelés közbeni gondolatomról beszámolni nektek e hasábokon, de ezzel a maival hadd tegyek kivételt.

Bocs a hosszabb hallgatásért, csak meg szerettem volna várni, amíg az Erőss Zsolt-poszt okozta felfokozott vendégjárás kicsit alábbhagy. Ha a blog.hu statisztikája hiteles, akkor mostanra a látogatottság lassú apadással visszaállt a mérési hibahatár alá, vagyis végre újra csak Ti olvastok, drága barátaim és kedves családtagjaim. (Oké, persze méltósággal és belenyugvással viselem a népszerűséget is - hiszen ismertek, "azért gyűltünk ma össze, hogy engem dicsőítsünk" :) -, de úgy vélem, ennek a blognak nem célja a külsős érdeklődők itt tartása, sem az, hogy ezentúl csak közéleti témákról írjak.)

Álmomban Erőss Zsolt voltam. Feltámadtam - vagyis, a csuda tudja, én nem úgy éltem meg, mintha meghaltam volna, egyszerűen csak aludtam egy jót. És most felkeltem. Letakarítottam magamról a szikrázó, érintetlen havat, amivel betakaróztam, és elindultam lefelé a hegyről. Az expedíciós társaim már nem voltak az alaptáborban, és tudtam, hogy Pétert sem találom ott, hát továbbmentem Katmanduba. Ott repülőgépre szálltam, hogy hazainduljak. No, ha nem is teljesen haza, Székelyföldre, de Magyarországra.

Magyarországra, a tízmillió futballedző, a tízmillió politikus és tízmillió magashegyi alpinista országába.

Már úgy hiányoltátok, következzen hát újra egy kis szakma! Műhelytitkok sorozatunk folytatódik - kígyók, ovoszlánok, tigvisek, jöjjenek mind!

Ennek a bejegyzésnek azért így hívják a nevét, mert olyan naplószerűen sokmindenféléről lesz benne szó. (Bizony, üdítő változatosság lesz ez a blog korábbi bejegyzéseitől megszokott, már-már katonás rendezettséghez és a drákóian szigorú formai és tartalmi megkötésekhez képest, valamint végtelen hosszú, egymásba ágyazott mondatokat sem szoktam írni soha, és a mondatok végét mindig egyeztetem az elejükkel. *)

Először is szögezzük le alapvetésként, hogy éjjel 1-kor hazafelé tartva az immár kellemesen kihalt és kellemesen hűvös Dohában Bob Marley-t hallgatni kerékpározás közben páratlanul nagyszerű dolog.

Bizonyára sokan nem tudják közületek, hogy melyik a világirodalom legjobb regénye, ezért ezt, megelőzendő az izgatott kérdéseket, azonnal el is árulom: A 22-es csapdája Joseph Hellertől. (Nem számítva ide természetesen az Ómagyarország regénysorozatot, mivel az jelenleg még csak magyarul olvasható, ennélfogva még nem világhírű, ezért úgy ítéltem meg, hogy nem egy ligában indulnak Hellerrel.)

(Disclaimer: Ez egy április elsejei poszt volt - lásd dátum -, úgyhogy, ha utólag olvasod, ne vedd komolyan.)

Biztos hallottátok/olvastátok a híreket, és most joggal aggódtok, de első és legfontosabbként mindenkit megnyugtatok, hogy nem esett bajom, és egyáltalán nem vagyunk közvetlen veszélyben. A rakétatalálat a város teljesen másik részét érte, innen az legalább 10 km (de azért persze elmentem lefotózni Nektek, mert felébredt a haditudósítói ösztön. :))

Nehéz friss információkhoz jutni, mert csak az Al Jazeerán meg a többi arab hírcsatornán vannak rendszeres hírek, azokat viszont én nem értem. Mindenesetre a Qatar Airways gyorsan reagált, és küldtek egy mailt ma délelőtt, hogy minden külföldi dolgozónak garantálják a biztonságát, és óvintézkedésül csak két céges épületből kellett átköltöztetni a dolgozókat, amelyek közel vannak az amerikai katonai bázishoz, illetve kormányzati épületekhez.

Szóval nó para, ez a rakétázás csak egy elszigetelt próbálkozás volt, nincs háború vagy ilyesmi!