Ha csalódottan és minden reményt feladva hagyod el egy nap a munkahelyed, talán nem a legjobb ötlet a magyar zenéket tartalmazó playlistet elindítani a hazaútra. Mert jó eséllyel olyasmibe futsz bele, hogy Kiss Tibi a Quimby-ből személyre szabott tanácsot ad: "Nem vagy itt jó helyen / Nem vagy való nekem"... Ez a szembesítés meg kinek hiányzik ilyenkor? Inkább hallgass valami vidámat. Lehetőleg olyan nyelven, amit nem is értesz.

De nem ez a tanulság, ez csak úgy eszembe jutott.

Beszélgettem ma az egyik Duty Manageremmel, őszintén, négyszemközt. Olyasmit kértem tőle ugyanis, amit még senkitől egy munkahelyen sem: hogy fedezze egy mulasztásomat. Nem volt nagy hiba, egyetlen apró szám. A legtöbb légitársaságnál emígy van, a Qatarnál viszont amúgy. Tudnom kellett volna. Ez az átka annak, ha valaki fenemód büszke arra, hogy minden tesztje száz százalékos - hogy akkor tényleg tudnod kell mindent. Akkor az ilyen apróság sem fér bele.

Különösen akkor nem, ha valakinek olyan "barátja" van a felső vezetésben, mint nekem, az egyik indiai menedzser személyében, aki két hónapja még azt is árgus szemekkel figyeli, hogy mikor húzok kártyát. Azt mondanom sem kell, hogy ez a követő emberfogás az én finoman szólva is mediterránabb szemléletű munkafelfogásommal nem igazán alkot könnyen vegyülő elegyet. Ráadásul a Qatar Airwaysnél a legtöbb eljárásra minimum két egymással ellentétes szabályt találsz, attól függően, hogy melyik manuált ütöd fel, úgyhogy bárkinek, aki hozzám hasonlóan a radarárnyék fölött repül, kábé annyi esélye van ezek között a Szküllák és Kharübdiszek között sikeresen navigálni, mint egyszeri ellenzékinek a nemzeti kormány által átrajzolt választási térképen. Nem az a kérdés, hogy lelőnek-e, hanem az, hogy mikor.

Na, ezért nem szabad hibázni.

Mivel ezen már túl vagyunk, hát beszélgettem a Duty Managerrel, és elmondtam neki őszintén, hogy ha ezt a ma reggeli esetet az említett indiai rajongóm a kezébe kaparintja, akkor nem fogja elereszteni, amíg ki nem csinál, tehát most, bármennyire is kellemetlen ez mindkettőnknek, az ő kezében van a sorsom. Időt kért, hogy kitalálja, hogyan lehet kifarolni ebből a helyzetből úgy, hogy az ő segge se kerüljön veszélybe (mármint azáltal, hogy a dolog mégis kiderül, ezzel együtt az is, hogy ő nem jelentette). Mert a másik tanulság a Qatar Airways-nél az, hogy tökmindegy, milyen magas széken ülsz, mindig van egy indiai mögötted, aki arra vár, hogy hibázz. Még mögötte is, hiába Duty Manager.

De ez még mindig nem az a tanulság.

Az ezután jött. Azt mondta, hogy ezzel az egésszel csak az a baj, hogy azok miatt a kényes ügyek miatt, amiket gyakorlatilag heti rendszerességgel dobok le a vezetőség asztalára, a menedzserek többségénél nem igazán fekszem jól. Majd megosztotta velem azt a bölcsességet, amit a több mint két évtizedes karrierje alatt leszűrt, idézem: Nem mondhatod a menedzsmentnek a feketéről, hogy az fekete és a fehérről, hogy fehér. Itt szükséged van diplomáciára.

Paff neki.

Betegségem diagnózisa: alkalmatlanság. Alkalmatlanság egy szakmainak álcázott politikai közösségben való alkalmazkodásra. Idegen vagyok egy idegen világban - és soha nem volt még az idegen világnak ennyire országoktól és kontinensektől független jelentése, mint ahogy az imént értettem. Ez a cég működhetne bármelyik országban, ugyanezekkel az emberekkel nekem ugyanolyan idegen lenne. Vagyis inkább én lennék nekik idegen. Egy buta, eltökélt, rendíthetetlen dinoszaurusz vagyok egy mozgékony és könnyen alkalmazkodó emlősökkel teli világban. És az a röhejesen groteszk, hogy eddig azt hittem, ez a példa azért nem állná meg a helyét, mert az én elveim képviselik a fejlettebb evolúciós szintet, nem az "emlősöké".

Ennél nagyobb vakságban nem is szenvedhettem volna. Csak nézzünk körül a világban. Igenis az emlősök érvényesülnek, nem a dinoszauruszok. Kinek van manapság szüksége olyasvalakire, aki azt mondja, amit gondol, és azt teszi, amit mond? Ódivatú vagyok, életképtelen, következésképpen ki fogok pusztulni a picsába.

Nem vagyok jó helyen.

A rossz hír az, hogy sehol sem voltam. Nem voltam életképes a hajón, nem voltam az a Celebinél. Pedig jó rampás voltam, kérdezzétek meg Zenyót, aki tanított. De micsoda dolog az, hogy nekem fontosabbak a légi közlekedési szabályok, mint a cégnek kedvező dolgozói beosztás? Meg mi az, hogy nyíltan elmondom a Lufthansa meetingen, hogy mi a baj a Celebivel? Meg egyáltalán: honnan az ábrándos istenharagjából vettem azt az anakronisztikus elképzelést, hogy nekem munkavállalóként vannak jogaim? És aztán jött az a bizonyos nap, és a hó miatt lezárt reptéren elmentünk Pistivel driftelni... :) És tádáá, most elkaptuk, Kálmán most a kezünkben van! (Merthogy ott is megvolt a rajongóm, mindenki tudja.) Kirúgjuk mindkettőt, mert megsértették a reptéri közlekedés rendjét! Oké, Pistit azért később visszavesszük. Mission accomplished.

Lényegében eddig csupán két helyen éreztem jól magam; online újságot írva-szerkesztve, meg Tamáséknál a nyomdában, kétkezi munkával.

És a dolog legszomorúbb része még hátravan, ebben teljesedik ki az életképtelenségem, és erre vonatkozik a cím második fele. Hogy nem is változom. Nem tanulok a hibáimból, mert az idejétmúlt világnézetem nem engedi, hogy hibának lássam. Nézzétek meg, ez a bejegyzés sem szól másról, mint tömény sértettségről, amiért a világ nem olyan, mint amilyennek az én elveim szerint lennie kéne. Nulla alkalmazkodás újfent. Továbbra is abba a röhejes ábrándba kapaszkodom, hogy nekem van igazam. És? - kérdezné egy fejlettebb evolúciójú énem, - Muszáj ebbe az igazságba mindenkinek beleverni az orrát a környezetedben? Nem lehetne csak egyszer az életben csendben örülni neki?

De, minden bizonnyal lehetne... És, Isten a tanúm, néha már sikerül, ha lassan is, de fejlődöm. Még nem tüdő, már nem kopoltyú, de azért alakul.

Csak az a bökkenő, hogy mindig nagyon hamar elérkezem a következő szinthez, amit én még nem tudok megugrani. Fejletlen vagyok hozzá. Ez az, amikor valaki másnak kellene azt mondanom, hogy "igazad van", mert elvárja - vagy mert pozíciójából fakadóan azt hiszi, jár neki -, miközben nincs. Na, ezen a teszten még rendre csúnyán megbukom. 

Van ez a hülye beépített izé itt a hátamban, ami a nálam evolúciós szempontból fejlettebb egyedeknél már elcsökevényesedett. Ettől rugalmasak és mozgékonyak. Az enyémet itt Dohában meg erőnek erejével próbálják hajlítgatni, és nem, az istennek sem hajlik, inkább törik majd egy pont után.

A töréspontról, ha valóban bekövetkezik, természetesen e hasábokon beszámolok. Addig is, ha van köztetek olyan öngyilkos hajlamú cégvezető vagy HR-es, aki szívesen alkalmazna egy dinoszauruszt, az ne habozzon dobni egy mailt.

 

267973_221921864505504_8066075_n.jpg

Címkék: munka evolúció bullshit qatar airways

A bejegyzés trackback címe:

https://tavolafikatol.blog.hu/api/trackback/id/tr235636785

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Viner Spicli 2014.01.27. 23:36:44

Kumaréknál kevés rosszindulatúbb embert hord a hátán a Föld!

oszt' jóvan 2015.09.20. 20:50:47

Túl vagyok már önismereti tréningen, stresszkezelő tanfolyamon... De még mindig sokat moralizálok és nem tudok apróbb stikliken sem túllépni. Az elhatározás már nálam is megszületett: el innen messze és vissza a szakmunkába. Érdemes volt ellátogatni a blogodra.
süti beállítások módosítása