(Ejj, pedig de büszke voltam rá magam előtt, hogy mindeddig egy blogbejegyzést sem írtam erről a témáról... Eddig tartott. És persze tudom, hogy a mostani megírásának sincs semmi értelme, mivel egy olyan tömör zajba fogom belehümmögni a magam kis véleményét, amelyben még az is elveszti a józan eszét, aki eddig valahogy megmaradt normálisnak.)
Ez a blogbejegyzés nem fogja megmondani neked, hogy szeretned vagy gyűlölnöd kell-e a menekülteket (bevándorlókat, migránsokat, nevezd, ahogy akarod). Azt sem, hogy mit tegyél vagy ne tegyél. Nem fogja azt sulykolni, hogy kötelességed segíteni őket, hogy ide vagy oda vigyél vizet, pelenkát, takarót. Sem azt, hogy azonnal ragadj kapát és kaszát és nyomás a déli határra megvédeni Mária Országát. (Mária...? Ő az a kedves-szomorú arcú fiatal hölgy ott a sarokban, aki a kezébe temeti az arcát, amikor most erre a keresztény országra néz?)
Ez a bejegyzés egy mozdulatról szól, és mindarról, ami mögötte van.
De mielőtt belekezdünk, jöjjön egy pár alapvetés: itt nem kifejtendő okok miatt (kommentben szívesen leírom, ha érdekel), és egy iszlám országban eltöltött másfél év személyes tapasztalatával felvértezve, kijelentem, hogy egyáltalán nem örülnék neki, ha a szomszédomban mecset épülne és én újra minden reggel a müezzin hangjára ébrednék, mint másfél éven keresztül. Sőt, még csak azt sem szeretném, ha a hazámba tömegesen menekültek érkeznének. Viszont az van, hogy a világ sajnos leszarja, hogy én mit szeretnék, és a menekültek már itt vannak. Egy elenyésző százalékuk talán itt is marad végleg, illetve elképzelhető, hogy a jövőben majd egy újabb pár százalékot nekünk kell befogadni. Ezek a szikár tények, amelyek fölött teljesen felesleges siránkozni, hogy amúgy jó-e ez nekünk vagy sem.
És akkor vissza a mozdulathoz.
Fura, de számomra a menekültválság, abban a formában, ahogy ma Magyarországon megéljük, már nem a menekültekről szól. Számomra elsősorban rólunk szól – és riasztóbb, mint az összes végítélet-forgatókönyv együttvéve, amivel a válság kezdete óta a hivatásos riogatók valaha riogattak. Ez az apokalipszis nem egy elképzelt, alternatív jövőben játszódik, ahol Európa népességének többsége muszlim lesz, minden Aldi helyén mecset épül és bevezetik a saríát. Ez az apokalipszis most zajlik és mi egyszerre vagyunk elkövetői és áldozatai.
Több hete nyelem vissza a keserűséget, amit emiatt érzek, és most az egész izé (ide egy jelzős szerkezet kívánkozik, de a magyar nyelv, legyen még oly gazdag is, nem rendelkezik azzal a kifejezéssel, ami pontosan visszaadná, mi zajlik itt) összesűrűsödött egyetlen mozdulatban. Videóra vették, visszajátszható és újranézhető, valahányszor borzongani akarok, mintha lenne egy saját, elemes Freddy Kruegerem a nappaliban, ami a „RÉMISZT” gomb megnyomására kaszabolni kezd, ha úgy akarom.
Egy technikailag könnyedén kivitelezhető mozdulat, egy felemelt lábfej és egy visszafeszített boka.
Egy gáncsolás.
És bármily egyszerű mozdulat, mégis benne van minden. Minden, amivel seperc alatt elpusztíthatjuk magunkat, hamarabb, mint ahogy egy iszlám dzsihádista ki tudná mondani, hogy allahu akbar.
Nem ismerem László Petrát, a videón látható – azóta kirúgott – operatőrnőt. Nem tudom, van-e gyermeke, mint annak a menekültnek, akit elgáncsolt, nem tudom, ha nincs, akar-e majd gyereket, meg még egy seregnyi dolgot nem tudok róla; lényegében pár órával ezelőttig azt sem tudtam, hogy a világon van. De azt tudom, hogy nem magától lett ilyen. Ember nem születik olyannak, hogy amikor szemtől szemben áll emberekkel, akik leszarom, hogy milyen okból, háború elől menekülve vagy egy jobb élet reményében, de országokon vándorolnak keresztül úgy, hogy mindenük, amijük van, az rajtuk illetve náluk van, akkor úgy döntsön, hogy felrúgja őket. Ilyen ember nem létezik alapból, ezt el kell érni nála. Kitartó munkával.
Mint ahogy ember nem születik olyannak sem, mint az a férfi az M1-esen, aki a Porschéjából és magából kikelve üvöltözött és halállal fenyegetett két nőt(!), amiért azok felvettek a saját kocsijukba egy menekült családot, akik a kisgyermekeiket cipelve lemaradtak a menettől. Ez két nappal a gáncsolás előtt történt. És a Szeretlek, Magyarország oldalon, amely cikket közölt erről, százak kommentelték be a cikk alá, hogy unlike-olják az oldalt, mert ’minek a menekültek faszát szopni, amikor már a határon le kellett volna lőni őket’… Tehát mára odáig jutottunk, hogy az emberek egy része érzelmileg azonosult egy kampányideológiával, és annyira magáévá tette, annyira a személyisége integráns részének tekinti, hogy ha bárki azzal ellentétes (vagy csak nem teljesen egyező) álláspontot fogalmaz meg, akkor azt már a saját személyes integritása elleni támadásként érzékeli. A fenti cikk ugyanis semmit nem mondott a menekültekről, nem rágta senki szájába, hogy mit tegyen és mit gondoljon a menekültek kapcsán, nem mondta, hogy amúgy helyes vagy helytelen cselekedet-e felvenni őket az út szélén, sőt, még a furgonban utazó két nő sem szólt ki gőgösen a porschésnak, hogy „látod, mi felvettük őket, te meg nem” (erre persze nincs bizonyítékom, de nem tűnik életszerűnek a feltételezés). A cikk csupán beszámolt arról, amint egy szlovák rendszámú talpig magyar úr annyira felháborodott valamin, hogy jó ötletnek tartotta halállal fenyegetni a másik két magyart. És erre a reakció sokak részéről az, hogy letiltják azt az oldalt, amely ezt bemutatja.
Még mielőtt engem is megtalál a kettős mérce vádja, hozzáteszem: és úgy sem születik ember erre a Földre, történjen az Irakban, Szíriában, Iránban vagy Szaúd-Arábiában, hogy kicsi gyermekkorától azt tekintse vezérlő elvének, hogy ő majd felnőttként olyan embereket robbantson fel, akiket nem is ismer, pusztán azért, mert azok fehérek, keresztények vagy európaiak. Ezt szintén el kell érni nála, kitartó elmeprogramozással.
Az egyetlen kérdés az, hogy felismered-e, hogy programoznak. És, hogy mi akarsz lenni az életben; programozott gyűlölet-végrehajtó vagy megmaradsz embernek?
Egyéni(?) döntéseink
Visszatérve még a gáncsolásra, tudok róla, hogy szinte azonnal egy másik videó is felkerült a netre, amelyen ugyanez a László Petra egy szaladó gyermeket rúg combon. Sok kommentelő szerint ez még alávalóbb, mint az első tett, valamiért nekem mégis a gáncsolás az, ami szimbolikussá vált és megtestesít mindent, amitől napról napra növekvő iszonyat fog el, ha körülnézek. Talán azért, amit a mozdulat folyamata jelent: valakit, aki korábban a földön volt (ott pihent), de feláll, majd futni kezd valami elől vagy valami felé, elgáncsolok, felbuktatok, és ő újra a földre kerül. Én ugyanott maradok, ahol voltam, semmivel sem jutok előrébb, de ő földre kerül. Ezért gáncsolok.
Nem tudom elképzelni (és azt hiszem, ezért hálásnak kell lennem, amiért nem tudom), hogy milyen önmagából kifordult agy mozgásközpontja adta ki a parancsot annak a bal lábnak, hogy kezdjen emelkedni.
És ez az, ahol tetten érhető, amint valaki úgy dönt, hogy önként egy büszke(?) kis fogaskereke lesz egy embertelen és cinikus gyűlöletgépezetnek. Ugyanis ahhoz, hogy alakítója legyél az eseményeknek, energiát kell befektetned. Időt és energiát kell rászánnod arra is, ha úgy döntesz, segítő leszel, ételt osztasz, vizet osztasz, tájékoztató szöveget szerkesztesz, és energiát kell szánnod arra is, ha úgy döntesz, felemeled a lábad és gáncsolsz, vagy kiszállsz a Porschédból és honfitársaidnak ígérsz halált. Ha nem csinálsz semmit, a menekült elfut melletted, a furgon tovább araszol a leállóban, de te mégis úgy döntesz, hogy tevékenyen beavatkozol. Energiát fektetsz abba, hogy árts, mert valami ezt diktálja.
De mi vagy ki ültette ezt el benned? Mikor döntöttél úgy, hogy aktív alakítója leszel az eseményeknek és pont ilyen irányban? Vissza tudsz még egyáltalán emlékezni arra, hogy egy évvel ezelőtt mit gondoltál a szír polgárháborúról és azokról, akik áldozatául váltak? Vagy – hogy ne sarkítsuk a kérdést kizárólag háborús menekültekre – azokról, akik elhagyják az országaik kilátástalanságát, hogy más országban találják meg a boldogulást? Köztük a saját magyarjainkról? Kész lettél volna egy évvel ezelőtt is gáncsolni, gránáttal fenyegetni vagy a határra menni verekedni? Vagy valami megváltozott benned azóta, valamit megváltoztattak benned azóta?
És örülsz-e ennek a változásnak? Jó érzés-e a legváltozatosabb Facebook-megosztások alá bekommentelni, hogy te bizony géppuskákat telepítenél a szerb határra és halomra lőnéd az összeset, mindezt neveddel és arcoddal vállalva? Jobb érzés-e, mintha – ha már segíteni rajtuk nem tudsz/nem akarsz – nem csinálnál semmit? Tudatában vagy-e, miközben a fotelből kommentelsz, hogy egy gondosan felépített kampány csereszabatos alkatrésze vagy, vagy szentül hiszed, hogy amit írsz, a saját véleményed? És meg tudnád-e védeni ezt a kommentet tizenöt év múlva is, ha a gyereked megkérdezné, hogy apa/anya, ez mégis mi volt?
Vajon az otthonod kényelméből posztolt napi tíz megosztás, amelyik az egyik vagy a másik fél szörnyűségeiről számol be, mennyiben járul hozzá a probléma tényleges megoldásához? Teszel-e szerinted bármi előremutatót ezzel, vagy te is csak kiásod a magad tíz centijét abból az árokból, amit a hatalom kijelölt nekünk?
És, ha már hatalom: végiggondoltad már reálisan az elmúlt hetekben azt, hogy abban a bő fél évben, amikor a kormánynak már tudomása volt a fenyegető krízisről, de a menekültek még nem jelentkeztek kritikus számban a határokon, milyen megelőző intézkedések történtek? Épültek-e átmeneti befogadótáborok, kijelöltek-e tranzitútvonalakat, kidolgozták-e a gyorsított regisztrációs eljárást, vagy megelégedtek azzal, hogy a menekültekre szánt éves keretösszeg háromszorosát elköltsék arra, hogy a te véleményedet kialakítsák a még meg sem jelent menekültekről? A most hirtelen elfogadott és jó ötletnek tartott intézkedések – például a csak Szerbia felé nyitott tranzitzónák – megvalósítása már akkoriban megkezdődött, vagy ezek csak most jöttek számításba megoldásként, amikor már sikeresen felcsalogattuk a menekülteket a fővárosba, hogy egy nagyszabású roadshow keretében megmutassuk mindenkinek, hogy a gyűlöletkampánynak igaza volt, mert ezek tényleg milyenek már?
Embernek farkasa
A videó megtekintése után még végigolvastam Péter és Áron beszélgetését a hozzászólások között. Eredetileg még egy képernyőmentést is be akartam tenni róla, de végül meggondoltam magam. Így még képzelhetem majd azt pár hónap múlva, hogy nem is történt meg, csak álmodtam az egészet.
Röviden összefoglalva: Áron szerint a gáncsolás-rugdosás nem is történt volna meg, ha az általa megálmodott telepített géppuskafészkek már működnének a határon, mire Péter ugyanezt a halált kívánta Ákosnak és teljes családjának arra az elméleti esetre, ha egyszer nekik is menekülniük kellene Magyarországról. Válaszában Áron kifejtette, hogy szerinte Péternek már réges-régen az Andrássy út egyik lámpavasáról kellene fejjel lefelé lógnia, tekintve, hogy hazaáruló. Erre Péter utalást tett arra, hogy szerinte Áron édesanyja korábban a szexiparban dolgozott, valamint biztosította Áront arról, hogy amennyiben az előző kijelentését személyesen előtte ismételné meg, úgy kész lenne tettleg bántalmazni.
És sajnos simán el tudom képzelni, hogy ezeket mindketten teljesen komolyan is gondolták.
A magyar reformok működnek. Új szintre sikerült emelnünk az egymás elleni gyűlöletünket és az egész folyamatot tömegtermelésre váltottuk. Percenként gördülnek le a futószalagról új Áronok és Péterek, akik, bár életükben nem találkoztak még, és talán mindkettejüknek hobbija a horgászat, a hajómodellezés vagy a kertészkedés, amelyekről tartalmas beszélgetéseket folytathatnának, ők ismeretlenül is gyűlölik egymást.
Nem az embertelen és cinikus gépezetet gyűlölik, amelyik időt és közpénzt nem sajnálva szisztematikusan elhitette velük, hogy egymás ellenségei. Nem, ők egymást gyűlölik. Mert mást gondolnak valamiről, mint amit az általuk önkéntesen egyedüli igaznak elfogadott források állítanak.
Ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy alig fél vagy egy évvel ezelőtt, Szíriában, egy Azziz és egy Ziad - egy ottani átlagos Áron és Péter - még teljesen progresszív ötletnek tartották azt, hogy golyót repítsenek a másikba vagy felrobbantsák annak házát, pusztán azért, mert egyikük síita, a másik pedig szunnita. És, mert valakik azt mondták nekik, hogy gyűlölniük kell egymást.
Azziz és Ziad most együtt vándorolnak Európában, át a sokadik határon, mert időközben odahaza megjelent egy olyan harmadik (negyedik, ötödik) front az Iszlám Állam képében, amely náluk is kegyetlenebb, és kész volt kiirtani őket a gecibe, mert csak. Azziz és Ziad között most nincs békétlenség, mert közösek a céljaik, eljutni Németországba vagy bárhová, biztonságban tudni a családjaikat.
Én csak remélni merem, hogy nem az lesz a magyarság egyetlen esélye az újra megtalált egységre, hogy egyszer majd egymás mellett vándorolunk egy sín mentén, mint most Azziz és Ziad teszi. Jó lenne ezt az egységet és józanságot még előtte, itthon megtalálni. Békében, ha ez még az.