El Prahamino, első nap

avagy Vajon fognak-e minket migránsnak nézni útközben?

 2016.08.01. 09:53

- kérdezte G. valahol még az út legelején, hogy aztán alig tizenpár kilométerrel később, Pomáz centrumában rögtön választ is kapjon a kérdésre. Fognak.

13682423_1198593360171678_956973988_o.jpg

Ez akkor történt, amikor az intelmeket megfogadva délidőben megálltunk az árnyékban pihenni. Itt még egyébként nagyon virgoncak voltunk, szinte kibaszásnak éreztük,  hogy holmi UV-k miatt tétlenségre vagyunk kárhoztatva. Ez később hamar elmúlt, hála a Pilisnek.

Talán 500 méterrel hagyhattuk el Pomázt, az út épp csak emelkedni kezdett, amikor a következő képzeletbeli párbeszéd zajlott le a jobb térdem és köztem: (* a projekt egyetlen igazán kritikus pontja részemről, ha a jobb térdem bírni fogja, végigmegyünk, ha nem… nos, nehezen tudom magam elképzelni féllábon szökdécselve Prága városa felé).

Térd: - Hellóó! Emlékszel, megkértél, hogy azonnal jelezzek, ha emelkedőt érzékelek. Szerintem most pont egy emelkedőn haladunk!

Jim: - Szia. Nem, én határozottan emlékszem, hogy a következőt kértem: menj 500 kilométert egyenesen, probléma nélkül, és eszedbe se jusson rinyálni.

A dolog tárgyalásos rendezése teljes kudarcba fulladt, viszont G. térdszorítója, amit kölcsönadott, működött. Onnantól kezdve aránylag egyenletes tempóban és fájdalom nélkül tudtam felfelé mászni, csak jóval lassabban, mint ő.

Pilisszentkeresztet viszonylag eseménytelenül értük el, csak néha kellett egy-egy amatőr rallys miatt a padkára ugranunk. A településre beérve kétszemélyes tikkadt szöcskenyájként vetettük magunkat a Felső Kocsma személyzetének lábai elé, jutalmunk pedig két sör lett. Fejenként!

Én úgy emlékeztem korábbról, hogy a dobogókői elágazás (az első napi szakasz, ill. az egész túra legmagasabban fekvő pontja) sokkal közelebb van Szentkereszthez, de bassza meg, nem. És kanyarog. És emelkedik. Rühelltük.

G. meg köztem ekkor már hosszú kilométerek óta a levegőben vibrált egy kimondatlan kérdés. Én is tudtam, hogy ő arra gondol, meg ő is tudta, hogy én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom. Végül G. mondta ki hangosan, és ez - még számos alkalommal elismételve - később az első nap mottójává vált:

- De most komolyan: PRÁGÁBA??!

Végül elértük a csúcsot, a dobogókői elágazást, arra pedig a számtalan korábbi Kabrió Klubos gurulásból jól emlékeztem, hogy innentől már csak lefelé visz a kanyargós, szűk út, ráadásul végig erdőben (merthogy még meleg is volt pluszban, örültünk az árnyéknak). 19 kilométer volt hátra az aznapra tervezett 42-ből, az lejtőn olyan 3 és fél óra, megállókkal 4. Combos, de behúzható.

Nem is volt semmi gond, eszeveszett, 6 km/h-s tempóban rongyoltunk lefelé a hegyről. Az eleve sötét erdőben útközben aztán teljesen ránk borult az este. A fejlámpáinkkal egy egészen szabályos kis szerelvényt alakítottunk ki: G. elöl fehér fénnyel világított, én hátul pirossal. Közben énekeltünk - egy újabb dolog, amit városban sose tehetnénk, a részegség talmi mentsége nélkül.

Az összeomlásra nem igazán emlékszem, előjele nem volt. Kb. 4-5 kilométerre lehettünk már csak Esztergomtól, amikor a fejlámpámat előre fordítva én is reflektorra kapcsoltam, és elkezdtem fürkészni az út melletti tájat, sátorverésre alkalmas hely után kutatva. Egy tapodtat sem voltam hajlandó tovább menni. G. ugyan még bepróbálkozott egy "de már csak 5 km Esztergom…" mondattal (igaz, ma, egy nappal később azt is elárulta, hogy ő már az eggyel korábbi megállónk kerek tisztásán is a sátorállítást fontolgatta), de erre a következőt válaszoltam: - Vagyis még egy óra gyaloglás? Kösz, NEM.

Felállítottuk a sátrat (erről most szándékosan elhallgatok minden további infót, ez a második nap beszámolójának témája lesz), és próbáltunk elaludni. Egyikünknek sem sikerült. Vagyis nem hiszem, hogy 30 másodpercnél hosszabb egybefüggő alvásszakaszokat tudott produkálni bármelyikünk is.

Nem tudom, G. fejében mi járt - beszélgetni egy ilyen nap után túlzás lett volna -, az én fejemben az, hogy vajon melyik lenne a cikibb, ha anyukám vagy ha Anikó és Petra jönne értünk kocsival.

Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a túra másnap reggel nem folytatódik.

Nem is értettem magunkat. (vö. "Prágába??!") Illetve magamat. Teljesen egyértelművé vált, hogy ezt fizikailag nem bírom, illetve nem fogom bírni. A kimerültségtől nem tudtam abbahagyni a remegést, a teljesen felcipzározott hálózsákban is rázott a hideg, pedig odakint még az éjszaka dacára is hőség volt.

De mit is hittem? Kétszeres Ironman?? Ja… VOLTAM. Valamikor régen, tíz éve! De ma nem vagyok az, és önbecsapás úgy tenni, mintha az lennék. Az Ultrabalaton óta, ahol a térdem elszállt, rendszeresen nem is futok (jó, tavasszal Szkopjéban még futottam egy félmaratont, de azt is edzés nélkül, gyakorlatilag kocogótempóban), márpedig heti egy floorball nem fog felkészíteni egy ilyen sorozatterhelésre. Átmenetileg még a squasht is felfüggesztettük, épp a térdem megóvása érdekében.

Az egóm talán elvitt volna magával Prágáig, de a fizikai állóképességem nem fog. Ezzel már legelső este el kellett számolnom magamban.

Persze köszönhetően annak a szerencsés körülménynek, hogy mindezt már egy nap távlatából írom, a bejegyzést mégis egy pozitív gondolattal tudom lezárni. Hiszen azóta tudjuk - és a Facebookon levő, az itteninél rendszeresebb rövidhíreknek köszönhetően Ti is tudjátok -, hogy a túra igenis folytatódott másnap, csapataink reggel átkeltek a Dunán és megtorpanás nélkül nyomulnak Szlovákia belseje felé! (Mégis győz az egó? ;)

Címkék: prágai gyalogtúra

A bejegyzés trackback címe:

https://tavolafikatol.blog.hu/api/trackback/id/tr708925782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása