Kedves barátok, családtagok, ismerősök, ismerősök ismerősei, blog(ok) olvasói és mindenki, aki szurkolt nekünk: köszönjük a megtisztelő figyelmeteket, a buzdítást és szeretetet! Sajnos, ahogy a címből már kitalálhattátok, az Út végéről jelentkezünk. Az út végét pedig úgy hívják, Dolná Krupá, vagyis Alsókorompa. Valamivel több mint 190 kilométerre Budapesttől, de sokkal többre Prágától.

Amolyan "mindent vagy semmit" nap elébe néztünk, ezt szerintem mindketten tudtuk a reggeli készülődéskor. 41 kilométer állt előttünk (bocs, az előző poszt végén még 44-et írtam, de azt a telefon azért számolta annyinak, mert az utolsó 9 kilométert már kocsival tettük meg, és egy apró kerülővel mentünk), és nem éppen kedvező körülmények: felhőtlen égbolt, teljes szélcsend, nyílt, árnyékmentes terep. De tudtuk, ha megcsináljuk, akkor továbbra is nyitott az út a szlovák-cseh határ, Hodonín felé, majd tovább Brnóba. És onnan...

Az már reggel biztos volt, hogy a tervezett célállomástól, Trstíntől (Pozsonynádas) én a következő napot busszal vagy stoppal teszem meg, kihagyva a hegyeket, míg G. önállóan a lehető legnagyobb távolságot próbálja meg legyűrni, amíg én szerzek szállást, hogy aztán két újabb nap együtt gyaloglással elérjük Brnót. G. ugyan még megpróbált megfűzni, hogy fussunk neki együtt, ne adjam fel előre, és majd csak akkor kezdjek stoppolni, ha tényleg nem bírja az a térd. De én ezt már nem akartam. Ki tudja, milyen károkat okozhatok vele, plusz megígértem otthon egy sereg embernek, hogy ha ez a helyzet előáll, akkor okosan fogok dönteni.

De ezzel még mit sem foglalkoztunk akkor reggel, nekivágtunk és nyomtuk keményen. Ne szépítsük, pokoli időnk volt, de ez nem lassított le minket. Minden faluban újratöltöttünk minden vizesflaskát plusz a hátizsákom beépített tartályát, bevizeztük a kalapjainkat, locsoltuk a lábainkat.

Ebédidőre már Zavarban voltunk... (Hű, de gyenge szóvicc, elnézést érte - szóval, Zavarnak hívták a települést, ahol árnyékba vonultunk a legmelegebb órára.)

Az idő szorítása miatt már délután kettőkör tovább kellett indulnunk, a Nap még magasan járt (amúgy meg tökmindegy volt, érzésre egészen délután 5-ig egy fikarcnyival sem lett hűvösebb). Bár Nagyszombat már csak kevesebb mint 10 kilométernyire volt, az kb. 2 óra gyaloglás, odáig ismét az összes vizünk elfogyott, és erősen dehidratálva érkeztünk meg. Nagyszombat külvárosában egy medencét takarító nő teletöltött nekünk egy kétliteres palackot hideg vízzel, azt húzóra leküldtük, majd betértünk a pár száz méterre levő légkondicionált Tescóba és ettünk egy nagyot.

Egy telekomos boltban dolgozó, angolul beszélő lány segített nekünk felhívni a pozsonynádasi, szlovákon kívül semmilyen más nyelven nem értő szállásadónakat, hogy tudassuk, nagyjából éjjel 11-re érkezünk a szállásra.

Nekivágtunk az utolsó 20 kilométernek. (Akkor még nem is sejtettük, hogy olyan értelemben is az utolsóknak.) A terv egyszerű volt: két óra gyaloglás, félúton, Dolná Krupán hosszabb pihenő, majd újabb két óra gyaloglás, közte pedig csak a minimálisan szükséges megállók. Mindketten zenével a fülünkben, külön mentünk, az elmúlt napok során ez bizonyult a leghatékonyabb haladási technikának.

És valóban: szinte száguldottunk, segített a kaja, a lehűtött szervezet, a száraz zokni és bekrémezett láb. Az első kerek órában 6,4 kilométert tettünk meg (persze, lehet, hogy komolyabb túrázók ezen csak nevetnek, de nekünk 6 km/h felettit menni hátizsákkal ilyen időben maga volt a csoda). Meg is beszéltük egy rövid megállónál, hogy erre igazán semmi szükség, egy picit nyugodtan visszavehetünk. Így kicsit lassabb tempóban, de töretlen határozottsággal indultunk tovább a már nem is olyan távoli első falu felé, én meg közben egy korábbi blogposztot írtam Nektek a telefonomon.

A maradék négy kilométeren aztán lassan megváltozott minden. A terep dombosabbá vált, először csak egy enyhébb emelkedő jött, azon csak picit lassabban mentem fel, lemaradtam G-től, de ez már szinte megszokott volt, mert síkon aztán mindig utolértem. Aztán jött a következő, épp csak egy lehelletnyivel meredekebb, de az már fájt. A tetején megállt G., diadalmasan magasba emelte a túrabotját, innen sejtettem, hogy már látja a falut. És végül jött, már Alsókorompán belül az utolsó emelkedő - az utolsó, amelyre még felküzdöttem magam Szlovákiában. De ezt már legszívesebben négykézláb tettem volna meg.

Betértünk az első sörözőbe, G. bement, kikérte a söröket, én meg addig csendesen bőgtem a kerthelyiségben. Nem a fájdalomtól, hanem az "igazságtalanság" miatt, hogy tudom, hogy végig tudnék menni, fizikailag kiválóan bírom, nyoma sincs már az első nap kétségeinek, amikor mindent megkérdőjeleztem, amit addig az állóképességemről gondoltam (de pont ezért jó, hogy folyamatosan írtam a blogbejegyzéseket, nem pedig visszamenőleg egy összefoglalót, mert így Ti mindig az épp aktuális lenyomatát olvashattátok az útnak, és akkor épp úgy éreztem). És hiába bírom mégis, nem fogok tudni végigmenni. Ez mostanra vált biztossá.

Bár én ekkor még mindig csak azt gondoltam, hogy ez csak a mai szakasznak jelentette a végét számomra, a maradék 9 kilométerre nem fogok tudni G-vel menni, de szerzek egy fuvart a faluban, és átmegyek a szálláshelyre, ott megvárom G-t, másnap reggel a megbeszéltek szerint előremegyek, a térdem pihen egy teljes napot, és onnantól minden úgy megy majd tovább, ahogy eddig.

Itt G-n volt a sor, hogy közbelépjen. Megnyitotta a telefonon a térképalkalmazást, és az orrom alá dugta a domborzati térképet Brno után. Az a rész, ahol Nagyszombat után az aktuális helyünkig jöttünk, csak szórványos világoszöld foltokat mutatott, azaz kisebb dombokat. Még ha át is ugrom a közvetlenül előttünk álló hegyeket, Brnó után még bőven láttunk sötétzölddel tarkított részeket is, vagyis a mostaninál komolyabb szintkülönbségeket. G. megkérdezte, hogy azokat tudom-e majd vállalni az eddigiek alapján, mire én csendben megráztam a fejem.
És ezzel az Út véget ért.

* * *

Jön még ezután persze összefoglaló és képgaléria is, a magunkkal hozott rengeteg gyönyörű emlék, sztori és helyszín megosztása Veletek, de most egyelőre csak ennyi a lényeg. Ja, és a visszaút miatt sem kell már aggódnotok, ezeket a sorokat már újra Budapestről írom; egész gördülékenyen hazajutottunk Nagyszombaton és Pozsonyon keresztül.
A francba, be kell látunk, még a végén igazatok lesz: vonattal ez a dolog tényleg sokkal egyszerűbb...!