02/02/10 – St.Thomas, USVI
Akik ismernek, most megvakarják a fejüket, hogy ugyan mi az istenharagja történhetett a mi szeretett Jiminkkel/Kálmánunkkal/Phixünkkel ott a Nagy Vízen túl, hogy egy ennyire ordas közhelyet talált a mai bejegyzése címéül adni. (Előre is bocsánat, a folytatás is ugyanennyire csöpögős lesz - lavór, lábos, tálka, csetresz, hombár, vájú, bögre, pohár, pikszis, edény, kaspó, kancsó, cseber vagy veder, ha akad a közelben, azt még most tessék a monitor/laptop alá tolni, hogy felfogja a kicsorgó nyálat.)
Nos, csak annyi történt, hogy hosszú idő óta ma először tudtam kellően elvonatkoztatni a körülményeimtől és mindennapjaimtól, azok egyformaságától ahhoz, hogy a megfelelő távolságból pillantsak magamra. Pedig Keeting tanár úr is megmondta, hogy ha valamiben biztosak vagyunk, mindig nézzük meg egy másik szemszögből. És igaza volt.
Két olyan dolog is történt ma, ami segített ebben. Az első egy apróság; ma megint megdicsérték az órámat, amit még a Fascinationön vettem magamnak. Réges-régi álmom volt, hogy egy eredeti Tag Heuert viseljek a csuklómon, ez a vágy még egy olyan időből származik, amikor elképzelhetetlen távolságban volt tőlem, hogy egy félmilliós órát hordjak. (Nővérkém most elborzadva olvassa ezeket a sorokat, már régebben megírta nekem, hogy milyen éretlen dolog, hogy nekem mindig mindenből kizárólag a legjobb kell, tárgyakból, nőkből, munkahelyből, sosem elégszem meg egy kiszámítható, nyugodt középszerrel. Nos, a jelek szerint mit sem változtam.) A lényeg, hogy ez az óra meglehetősen elérhetetlen, távlati célnak tűnt, de úgy alakult, hogy az ex-szobatársam révén, aki a gift shopban dolgozott, sikerült megszereznem a senior officerek kiemelt kedvezményét, így végül harmadáron beszerezve, karácsonykor megjutalmaztam magam vele. És most itt van, és mindennap emlékeztet arra, amiről ez a bejegyzés voltaképpen szól.
A másik dolog, hogy ma sikerült elcserélnem a beosztásom az egyik kollégámmal, így holnap St.Maartenen egészen délután 4-ig szabad leszek. Vagyis elég időm lesz ahhoz, hogy béreljek egy robogót, átmenjek vele a sziget francia oldalára, Maho Beachre, a reptér mellé. Igen, arról a strandról van szó. És ismét csak egy olyan álomról beszélünk, ami már sok-sok évvel ezelőtt fészkelte be magát a fejembe - a megvalósításának leghalványabb esélye nélkül. Több mint tízezer kilométerre innen, Magyarországon arról álmodozni, hogy egyszer eljutok a Holland Antillákra és Maho Beach homokjában állva fogom a két kezemet az ég felé nyújtani, hogy képzeletben megsimogassam a fejem felett leszálló B747-esek hasát, mint ahogy az interneten keringő képeken láttam, több volt mint vicces vagy csak szimplán utopisztikus. Pontosan, ahogy nővérkém mondaná: egy éretlen álom volt.
És holnap oda megyek. Mert úgy alakult, hogy elszegődtem fotósnak a Carnival Cruise Lineshoz, és a sors is úgy hozta, hogy pont arra a hajóra tegyenek, amelyik St.Maartenre jár. Mennyi esély volt erre, hogy én valaha erre a szigetre tegyem a lábam? Nullához közeli, mert a legtöbbünk sosem jut el ide? Vagy pedig száz, mert annyi éven keresztül akartam, hogy végül össze kellett jönnie?
Ahogy tade is írta korábban, azt váltjuk valóra, amit elképzelünk. Hát most zárjátok be a blogot, kapcsoljátok ki a gépet és kezdjetek álmodozni.
