Érsekújvárt elhagyva rátértünk Szlovákia Legkeskenyebb Főútjára, amely sajnálatos módon egyben a kamionok által legkedveltebb is. Sellye előtt jöttünk már ilyen forgalmú úton, a különbség annyi, hogy ott a padka annyira széles volt, hogy akár egymás mellett is baktathattunk, ott csak a zaj volt zavaró. De ebből legalább vicces párbeszédek születtek (ezt is megtartottuk ilyen visszatérő mémnek, van már egy pár), például:
- Tudod, hogy mire vágyom igazán az életben? Arra, hogy WWWRRRRRRRRRRMMMMMMMM-BBBRRRRRRRRRR [kamion elhaladt], ha megérem.
vagy:
- A szíriai helyzet kulcsa igazából egyetlenegy dolog: WWWRRRRRRRRRRMMMMMMMM-BBBRRRRRRRRRR, lehetőleg még az idén.
Mivel a keskeny úton még ezt a mókát is hanyagolni voltunk kénytelenek, ezért a következő leágazásnál elkezdtünk alternatív lehetőségek után kutatni. Ugyanazt tettük, mint amit már Szent Jakab is, illetve gyakorlatilag a középkor kezdete óta minden vándor és zarándok: a Google Maps-en szatellit-térképre váltottunk, hogy a világűrből lessük meg, hogy az adott földútnak hol a vége, érdemes-e arra mennünk.
Érdemes volt - amellett, hogy a főút egy jelentős kanyarját le tudtuk vágni, így mentünk végül dinnyeföldön keresztül, magánterületen, ami egyikünknek sem tűnt fel (de a gazdának igen), vonatsínen, kisebb fajta mocsáron, learatott búzatáblán és a végén még egy folyón keresztül is, komppal.
Ezekből egyetlen rész volt necces, a dinnyeföldről a sínek túloldalán lévő földúthoz eljutni, ugyanis a töltés mindkét oldalán sűrű erdő/susnya volt, mindössze 20-30 méter széles, de emberi láb még nem taposta soha. Viszont így legalább hozzájárulhattunk egy apró termésű és felettébb idegesítő természetű bogáncsszerű bokor elterjedéséhez a Földön. Bár az ős-dzsungelen átlábalni mindössze öt percünkbe került, a következő pihenőnél másfél órát mégis azzal töltöttünk, hogy az apró, ragaszkodó bogáncskákat szedegettük le a zokninkról, nadrágunkról, sőt, még pólóink válláról is. Jövőre ott már hatalmas bokor lesz ugyanebből a növényből.
Mondjuk, ha engem kérdeztek, szerintem ritka egy ostoba bokor ez, hogy ilyen evolúciós modellt választott, mert ugyan mennyi esélye volt szerencsétlennek arra, hogy pont elindul két barom Budapestről Prágába, akik majd épp az ő bogyóiba akadnak bele, nem igaz? Úgyhogy simán lehet, hogy végeredményben egy veszélyeztetett növényfajt mentettünk meg.
Végül újra kiértünk egy (alsóbb rendű) műútra, és ez most lehetőséget ad nekem arra, hogy az eseménytelen gyaloglós részeket nemes egyszerűséggel átugorjam. Menjünk egyből a komphoz!
A Vág folyón való átkelés még nem jelentette volna az utunk aznapi végpontját, itt még északra terveztünk fordulni és begyalogolni a 15 kilométerre lévő Vágsellyére, ahol volt pár elérhető szállás, bár még nem foglaltunk le egyet sem. Ez térkép szerint a főúton 34 km lett volna Érsekújvárról, de a mi kerülőinkkel az alsóbb rendű utakon valószínűleg 36-37 km-re jött volna ki a napi adag. "Jött volna ki", azaz ebből sejthetitek, hogy aznap mégsem oda mentünk. Időközben ugyanis végre elkezdtük megélni is, amit csinálunk.
Otthon, Farkasdon
Az történt, hogy már a komphoz érve elfogyott a vizünk és szerettünk volna a főút helyett a Vág melletti töltésen menni, viszont ez 15 kilométeren keresztül, települések nélkül és víz nélkül nem lett volna bölcs gondolat. A komp kezelője mondta, hogy a túlparti faluban, a 3400 lelkes Farkasdon van egy kocsma, ott kapunk vizet. (Meg nyilván sört is, ha már betérünk.) A faluban mindenki magyarul köszönt - ja, egyébként már egy jó ideje mi is minden faluban ráköszönünk mindenkire, aki magyarul beszél az utcán -, viszont a kocsmát nem találtuk, ezért útbaigazítást kértünk. Kaptunk. És mellékesen megkérdeztük azt is, hogy van-e szállás a faluban.
- Hát, volt, régen. De már nincs - válaszolta az alacsony, szálkás izomzatú, korai negyvenes, szemüveges pasi -, de nálam elalhatnak, van egy szobám.
Már talán két perce is megvolt, hogy ismertük egymást, így végső soron épp ideje volt ennek a felajánlásnak.
- Tényleg?? - kérdeztük egyszerre mindketten, nem azért, mert annyira meg akartunk már szállni (mint említettem, a tervezett célpont még 15-tel odébb volt), hanem a döbbenettől.
G. még megpróbálkozott rákérdezni, hogy amúgy mennyibe kerülne a szállás, de egy ilyen indítás után a válasz borítékolható volt:
- Ha maguk nálam alszanak, akkor maguk nem fizetnek.
Abban maradtunk, hogy mi most mindenképpen elmegyünk a kocsmáig, és, ha maradunk, visszajövünk.
Nekem már a kocsmában csillogott a szemem a potenciálisan ránk váró élményektől (pedig akkor még oda sem jött köszönni hozzánk a betérő első random vendég, aki kezet rázott velünk egy hangos "Szevasztok! Hogy vagytok?" kíséretében), és G-t sem kellett hosszasan győzködni. Az egész jelenet olyan volt, mint amikor már nagyon-nagyon elázva mindenki a barátod az ivóban, csak éppen mi józanok voltunk és ez a valóság volt.
Vettünk is gyorsan még négy üveges sört, hogy azért valamilyen gesztussal meg tudjuk köszönni a befogadást, és elindultunk vissza a házhoz.
Leendő vendéglátónk, név szerint Feri, nem volt otthon, de addig is körénk gyűlt a szomszédból négy gyerek (unokatesók Feriék gyerekével, mint amúgy mindenki mindenkiével a faluban), hogy szóval tartsanak minket, megkérdezzék, miért van botunk meg ilyesmiket. Felhívták nekünk Ferit, és sajnos ekkor derült ki, hogy a tervünk Feri felesége okán kútba esett; a ház asszonya megvétózta az ott éjszakázásunkat.
Kisvártatva megjött Feri is, és már-már nekünk volt kellemetlen, hogy neki mennyire kellemetlen, hogy nem tudja tartani a felajánlását. Azért beinvitált minket a verandára, hogy legalább ott igyuk meg a sört (mármint mi a miénket, ő így már nem fogadta el, amit neki hoztunk). Itt hatalmas ötletelés kezdődött, hogy mégis hol szállásoljanak el minket. Ott volt Feri, Imre (Feri vendége Bősről), Imre lánya, Emese, Zsolti gyerek a szomszédból és Sanyi (Feri zabálnivaló, tízéves, hiperaktív gyereke). Felmerült opcióként a helyi focipálya öltözője, amelynek Zsolti apukája a mindenese, aki egyébként triatlonmániás, úgyhogy Zsolti egyből azzal hívta fel, hogy egy IGAZI Ironmannek kellene szállás. :) De az sem működött.
És végül beütött a tuti: az "öregház", a telek a fóliasátrakkal és a rajta álló lakókocsi.
Átmentünk a telekre, megnéztük a helyet - ha azt mondom, Üvegtigris, azzal tulajdonképpen egy ötcsillagos hotellé hazudtam a tökig retkes kis lakókocsit. De számított ez bármit is ennyi önzetlen törődés és szeretet után? A legkevesebbet sem.
(És ide fogok feltölteni képeket, elnézést, hogy most nem tudok.)
Feri később visszatért és hozott nekünk
- - egy marmonkanna tiszta ivóvizet mosdásra és ivásra
- - törülközőt és tusfürdőt
- - egy lavórt
- - reggelit, friss kenyeret és kolbászt
A friss paprikát és paradicsomot már egyenesen a fóliasátrakból szüretelte nekünk…
A már teljesen sötét udvaron beszélgettünk még vagy egy órát. Végül számot cseréltünk és megbeszéltük, hogy Prágából hazafelé már a lányokkal együtt benézünk hozzájuk.
Nehéz szavakkal visszaadni ezt az estét, bár lelkem rajta, megpróbáltam, azért is lett ennyire hosszú. De ha még mindig velem vagytok és ezt olvassátok, az azt jelenti, hogy Titeket is érdekelt.
De végső soron megpróbálhatom egyetlen tőmondatban összegezni, mi történt velünk ott Farkasdon: Emberekkel találkoztunk.
