Megígérem, hogy nem fogok az összes reggeli vizelés közbeni gondolatomról beszámolni nektek e hasábokon, de ezzel a maival hadd tegyek kivételt.
Meggyőződésem, hogy az élet egyik szépsége a rácsodálkozás képességében rejlik. Ha képes vagy szándékosan megfeledkezni akár unásig ismert dolgok valódi természetéről, és hagyod magad úgy szembesülni velük, mintha először látnád őket, egy csomó apró csodára bukkanhatsz teljesen átlagos hétköznapokon is.
Erre először akkor jöttem rá, amikor még diákkoromban rászoktattam magam arra, hogy Budapesten tömegközlekedve mindig magasan felfelé nézzek. Egy utazás a tömött 7-es buszon hétköznap délután hagyományosan nem tartozik a lélekemelő elfoglaltságok közé. De ha a tekinteted tudatosan végig a leszegett fejű emberek feje fölött tartod, akkor egy nyamvadt Rákóczi úton is annyi csodás homlokzatot, mozaikkal kirakott mellvédet, faragott oszlopot, szobrokkal ékesített tetőkorlátot láthatsz, amiről például egy amerikai csak álmodhat az utcájában.
Máskor meg azt játszottam, hogy turista vagyok a saját városomban. És, mondjuk, a Vámház körúton Buda felé haladva nem tudom, mi fog előbukkanni a Burger King utáni sarkon. És hirtelen kilépek az épület sarka mögül, és ott magasodik előttem a Gellért-hegy, tetején a Citadellával, előtte a széles Duna, amin nagy fehér turistahajók horgonyoznak, és a pillanat törtrésze alatt annyi szépséget kell befogadnia a szemeimnek, hogy nem is érezhetek mást, mint hálát, hogy ott vagyok, ahol. (Nyilván nem kell mondanom, hogy ha napi szinten Budapest utcáit róva ennyire tudtam lelkesedni a városért, akkor azóta, mióta nem otthon élek, ez hányadik hatványára emelkedett. Igaz, én még Dunaújvárosért is tudtam lelkesedni, ami pedig, lássuk be, építészetileg azért nem fekteti két vállra Párizst.)
Egy szó, mint száz, csuda dolgokat fedezhetünk fel, ha nem csupán ismerjük a tárgyakat, helyeket, hanem játékból újra és újra megismerjük őket. Hátha mindig valami mást fedezünk fel bennük. Ezért klassz például az Alzheimer-kórosoknak, ők ezt mindennap átélhetik. :) (Fujj, alpári, ki vele! :))
Láttam még egész kicsigyerekkoromban egy mesét a tévében, amire alig emlékszem, de tudom, hogy nagy hatással volt rám. Azt hiszem, finn mese volt, összesen négy részből állt, mindegyik rész alatt Vivaldi Négy évszakjának egy-egy tétele szólt, és a főszereplője egy betépett kislány volt, aki az egész mese alatt végig egy kurva szót nem szólt, csak néha annyit, hogy „Mötte” vagy „Müttö”, ami egyébként a neve volt őneki. Valami alter mese lehetett. :) Ez a kislány, amennyire emlékszem, nem is nagyon találkozott senkivel, így hagyományos értelemben vett történetről sem igen beszélhetünk, csak bóklászott belassulva a kis halványkék hálóingjében, és ha észrevett valamit, ami fókuszálni volt képes a figyelmét, például egy tök átlagos virágot, akkor felemelte, percekig nézegette, majd azt mondta, „Möt-te”. (Innen tudom, hogy be volt tépve, mert olyankor én is pont ugyanezeket csinálom. :) A lényeg, hogy akármibe lefogadom, hogy ebben a kislányban megvolt ez a fenti képesség, és azt is, hogy ez a kislány boldog volt.
* * *
De e hosszúra nyúlt bevezető után térjünk vissza Dohába, azon belül is az én apartmanomba.
A szerencsés tény (vagy épp szerencsétlen, ezt majd eldöntitek, ha végigolvastátok a bejegyzést), hogy egyáltalán képes vagyok felkelés után gondolkodni, annak köszönhető, hogy már nem ébresztőórára kelek, hanem csak úgy magamtól, amikor kipihentem magam. Legelső utam általában a konyhába vezet, itt két percre állítom a mikrót és vizet melegítek a Szeretlek-bögrében, és ez a két perc pont elegendő arra, hogy közben megeresszek egy reggeli pisilést.
És ezen a ponton kapcsolódtatok be a történetbe a mai nap reggelén.
Hanyagul kényelmes távolságra álltam meg a csészétől, és bár még kómásan, de leplezetlen elégedettséggel figyeltem, hogy a koncentrált, összetartó sugár milyen kecses ívben és milyen pontos célzást lehetővé téve éri el a fehér porcelán célzónát. Talán kevés férfitársam gondolt még bele, hogy Isten vagy a Természet egy újabb apró csodájával szembesül, amikor vécére megy, pedig ez kétségtelenül így van. A figyelemre méltó jelenség a folyadékok és gázok dinamikájának egyik ismert törvényszerűségének köszönhető, és ugyanezt használja ki például a fegyverek csövének belső huzagolása is, amely a kirepülő lövedéknek a haladó mozgási energia mellett egy forgató komponenst is biztosít, és e forgó mozgás következtében a lövedék sokkal pontosabban marad a röppályáján, csökken a szórása.
De ki vagy mi felelős ezért a lenyűgöző kialakításért? Isten vagy az evolúció?
Az emberi szervezet kapcsán eddig a kedvenc álmélkodnivalóm a látás csodája volt. Ésszel fel nem fogható, hogy ki vagy mi képes megalkotni egy olyan tökéletes szerkezetet, mint a szem. Alapvetőnek gondoljuk, hogy a világ „látható”, pedig ez nem így van. „Odakint” csak fénysugarak vannak, amelyek ide-oda verődnek a környezetben található tárgyakról. Az olyan fogalmak, mint a szín, csak a mi fejünkben léteznek. Érzékelünk egy felületről visszatükröződő fénysugarat, és az agyunk azt mondja rá, hogy az a felület „fekete”, de a valóságban annak a felületnek nem feltétlenül van saját színe. Nem az anyag természetéből fakad, hogy ő fekete, csak mi látjuk annak. A „fekete”, a „kék”, a „sárga” nem absztrakt fogalmak, csupán egy konszenzus eredményei, mert mi, emberek mindannyian ugyanolyannak látjuk őket. De ez nem feltétlenül a valóság, csak éppen nincsen senki rajtunk kívül, akivel megvitathatnánk, hogy ők milyennek látják a környező világot, így hallgatólagosan mindannyian elfogadjuk, hogy amit látunk, az a valóság, és az olyan, amilyennek mi látjuk.
De mindegy is, hogy mit minek fogadunk el, a csoda már eleve az, hogy látjuk. Nem tudom, melyik verziót rémületesebb elhinni – hogy évmilliók, évmilliárdok fejlődése, fajok generációinak végeláthatatlan sora képes magától kifejleszteni egy olyan komplex szervet, amely egy szivárványhártyából, üvegtestből és egy idegekkel gazdagon ellátott apró foltból a puszta fényt képes az agyunkban formákká, színekké, kontúrokká és árnyalatokká változtatni, vagy az, hogy volt egy Isten, aki ezt az egészet már eleve tudta, és direkt ilyennek teremtett meg minket?
És, ha a korábbi kérdéshez visszakanyarodunk: valóban elképzelhető Istenről, hogy a Teremtés felmérhetetlen komplexitású rendszerében még arra is volt gondja, hogy a pöcsöm huzagolt legyen, illetve, hogy a végén levő kivezetés ne csak egy sima lyuk legyen, hanem egy függőleges hasíték, ami megadja a távozó folyadéknak a szép, összetartó sugárhoz szükséges mozgást? Ha igen, akkor vajon már eleve ilyen volt, vagy azért Isten is tökéletesít néha a Teremtésen ezt-azt? Vajon Ádám még utcai tűzcsaphoz hasonlóan spriccelte telibe az Édenkert bokrait és fáit, vagy már ő is olyan elegánsan pisilt, mint én? Ha ez utóbbi igaz, vagyis a Teremtés rendszere kezdetektől változatlan, akkor mi a magyarázat arra, hogy én például már ahhoz az újfajta embertípushoz tartozom, amelynek már nincsenek bölcsességfogai?
Ha viszont nem Isten gondos keze által vizelünk ilyen mesterlövészi pontossággal, hanem a törzsfejlődésnek köszönhetően, akkor felmerül a kérdés, hogy egy olyan végtelenül racionális, az erőforrásokkal patikamérlegen bánó, a túlélésnek mindent alárendelő fejlődési rendszerben, mint az evolúció, mi szükség volt egy ilyen „elhanyagolható” jelentőségű fejlesztésre? Ha szigorúan vesszük, evolúciós szempontból az ember szemernyit sem lenne tökéletlenebb faj, ha – maradva Ádámnál és a tűzcsap-hasonlatnál – teljesen koordinálatlanul terítené a vizeletét egy fél négyzetméteres felületen. Egyedül a vécéink különböznének gyökeresen a maiaktól, de akkor meg azt éreznénk természetesnek, hiszen a szokásainknak és kényelmünknek legjobban megfelelő módon mi magunk alakítottuk volna őket olyanná. Például az lenne a természetes, hogy a férfiak fekvőtámaszban pisilnek egy megfelelően kialakított üreg fölött, vagy, hogy a nyilvános piszoárok a kórházi kacsákra hasonlítanak. Nem kérdőjeleznénk meg, hogy jól van-e ez így, mint ahogy azt sem kérdőjelezzük meg, hogy miért fekve alszunk. És az emberiség ettől függetlenül is ugyanúgy felfedezhette volna a penicillint, a rádiótávírót meg a hidrogénbombát.
Kérdések özöne, és még csak egy reggeli pisilésen vagyok túl...
