Bizonyára sokan nem tudják közületek, hogy melyik a világirodalom legjobb regénye, ezért ezt, megelőzendő az izgatott kérdéseket, azonnal el is árulom: A 22-es csapdája Joseph Hellertől. (Nem számítva ide természetesen az Ómagyarország regénysorozatot, mivel az jelenleg még csak magyarul olvasható, ennélfogva még nem világhírű, ezért úgy ítéltem meg, hogy nem egy ligában indulnak Hellerrel.)
A 22-es csapdájának főhőse, Yossarian, a második világháborús bombázótiszt kezdetektől fogva három átokkal van megverve a regényben: a májával, amelynek semmi baja sincs, mégis májpanaszokkal szeret befeküdni a tábori kórházba, hogy lehetőleg ott húzza ki a háború végét; a szemével, amelybe az orvosok sosem tudnak belenézni, amikor meg kellene mondaniuk neki, hogy a májának semmi baja sincs; valamint Cathcart ezredessel.
Cathcart ezredes délceg, határozott, nagyra törő és kétségekkel teli parancsnok volt, és ezredében nem akadt egyetlen olyan katona sem, akinek az életét ne áldozta volna fel annak érdekében, hogy tábornok lehessen. Cathcart ezredes hamar kivívta Yossarian szemében – amelybe nem tudtak belenézni az orvosok –, hogy halálosabb ellenségének tartsa őt, mint a németeket. Pedig a németek minden egyes alkalommal megpróbálták megölni Yossariant, valahányszor az felszállt, hogy bombákat dobjon rájuk. Cathcart ezredes is megpróbálta megölni Yossariant. Amint Yossarian megközelítette vagy elérte a repülőszemélyzet számára előírt kötelező bevetések számát, és ezzel jogosulttá vált a leszerelésére, Cathcart ezredes felemelte a kvótát.
Talán még februárt írtunk, ti még javában élveztétek otthon a tavaszi időt és készültetek a zord télre, amikor meséltem nektek, hogy három checkoutot – vizsgajáratot – kell sikeresen teljesítenünk ahhoz, hogy teljes jogú rampások lehessünk, és megkapjuk a tiszteletet parancsoló vörös mellényt. És arról is beszámoltam nektek ebben a bejegyzésben, hogy nekem ez sikerült is, így most már önállóan szolgálhatok ki járatokat.
És szolgáltam is – nem egészen egy teljes hétig.
Most pedig elmesélem azt is, hogy azóta miért nem történt semmi. De szó szerint semmi. Igen, ismét anélkül telt el két hónap, hogy effektíve bármit is dolgoztam volna – úgy látszik, hozzá kell szoknom, hogy ez egy ilyen hely.
Összességében talán négy járatot is megfordítottam önállóan abban a boldog pár napban, mígnem egyik reggel azt az információt kaptam a koordinátoroktól, hogy az újoncokat nem írhatják ki önállóan járatokra. Engem sem és azt a másik srácot sem, akinek a kezdők közül rajtam kívül szintén sikerült a három checkout.
Az történt, hogy az egyik járaton – a jegyzőkönyv kedvéért: amit nem új rampás szolgált ki, hanem egy a régi veteránok közül – a beszállítóbusz huszonhárom percet várakozott a gép lépcsőjénél, mielőtt az utasok beszállhattak volna. A rampás hatalmas pechjére az egyik utasnak megvolt a Qatar Airways CEO-jának mobilszáma, és küldött is neki egy sms-t a dicstelen esetről, ami, lássuk be, csak igen nehezen egyeztethető össze az ötcsillagos légitársaság fogalmával. Az egy dolog, hogy az említett rampás már nem dolgozik nálunk, de mivel „a király” is be lett vonva az ügybe, hát borítékolható volt, hogy a dolog nem fog itt megállni (mert sosem szokott, ha ő is érintett), a menedzsmentnek muszáj volt felmutatnia valami konklúziót, hogy hogyan történhetett meg ez a világra szóló csúfság.
A konklúzió a következő volt: biztos valami nem jó a képzési, illetve kibocsátási procedúrával – az újoncoknak még több gyakorlásra van szükségük. (Szerencsére legalább Mr. Jenővel egyetértettünk abban, egy négyszemközti beszélgetés során, hogy a konklúzió szerinte is téves, mivel a hibákat jellemzően nem az újoncok követik el. Nekünk még nagyon is friss minden újdonság, amiket megtanultunk, jobban követjük a leírt szabályokat; ilyen hibák akkor jönnek elő, amikor az évek rutinjára és megszokásaira támaszkodva valaki elkezd „levágásokat” beletenni a kijelölt, és valóban, néha indokolatlanul kanyargós eljárási útba.)
A végeredmény az lett, hogy a kibocsátáshoz ezentúl a korábbi három helyett hét checkoutot kell csinálni. A dolog szépsége: a reptér állóhelyeit zónákra osztották, és minden zónában kell legalább egy vizsgajáratot teljesíteni. Mintha egy Airbus A340-est gyökeresen máshogy kellene kiszolgálni mondjuk az A12-es állóhelyen, mint az E35-ön… Hiszen minden állóhely szakasztott ugyanolyan, a jelenlegi reptéren nincsenek utashidak, minden beszállítás busszal történik, az egyetlen különbség az, hogy hány perc alatt ér oda a kaputól a busz. (Azt még el tudtam volna fogadni, ha a Qatar Airways által használt hat különféle repülőgéptípus – most nem számolom a forgalomból ideiglenesen kivont Dreamlinereket, azaz Boeing 787-eseket – mindegyikén kellett volna egy-egy checkoutot teljesítenünk, annak még értelme is volna.)
Az igazán bosszantó a dologban nem is az volt, hogy felemelték a checkoutok számát; nem nagy ügy, úgyis járatok kiszolgálását fogom irányítani innentől kezdve, az, hogy történetesen ezekből az első négyet még mindig checkoutnak hívják, nem zavar. De akkor legalább kezdhetném el! De nem... várjunk erre, várjunk arra, most nem ér rá a senior dispatcher (aki igazolja a járatot), most esik, most fúj, most mittudoménmi van. A február közepén teljesített harmadik, akkor még utolsónak számító vizsgajáratom után április elején úgy jöttem haza a rövidke, egyhetes szabadságomra, hogy egyetlen checkoutot sem tudtam hozzáírni a meglévő háromhoz...
Mellesleg ezzel buktam annak lehetőségét is, hogy április elsejétől már az új reptéren kezdjem el a tervek szerint ekkor átköltöző egyéb (értsd, nem Qatar Airways) légitársaságok kiszolgálását. Pedig erre a feladatra a közel százharminc fős rampás-állományból mindössze tizenkét embert válaszottak ki – köztük engem. Ezt nehezen tudtam másképp értelmezni, mint annak jeleként, hogy a féléves próbaidőmet még le sem töltve máris a tizenkét legjobb rampás között tartanak számon, és igencsak bosszús voltam, hogy ezzel az ostoba döntéssel megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy ezt a gyakorlatban is bizonyítsam. Az már csak a sors humorérzékének köszönhető, hogy a katari hatóságok bénázása végül egy jellegzetesen közel-keleti fordulattal azt eredményezte, hogy ettől a lehetőségtől mindenképpen megfosztattam volna: az új reptér ugyanis nem nyitott ki április elsején (sem). De ez egy olyan brutális sztori, amit muszáj leszek részletesen elmesélni, csak legyetek türelemmel.
Tehát április 14-én pozitív otthoni energiákkal feltöltődve visszaérkeztem Dohába, készen arra, hogy ha kell, erőszakkal kényszerítsem ki a seniorokból, hogy írjanak ki vizsgajáratokra. Erőfeszítéseimet siker koronázta: április 16-án, 21-én, 22-én és 24-én négy sikeres checkoutot abszolváltam, ezzel – újra – teljesítettem az előírt követelményeket.
Most pedig várom, hogy a mi Cathcart ezredeseink közül valamelyik újra előálljon valami okos javaslattal, megemelje a kötelező harci bevetések számát, és újra visszarendeljenek minket aktív legénységi állományba. A könyvben ilyenkor szokta Yossarian bajtársa, Éhánkórász Joe rémálmoktól gyötörve végigsikoltozni az éjszakákat, miközben Hupple macskája az arcán fekszik.
Én viszont kifejezetten pihentető és nyugodt éjszakán vagyok túl, még a párnámat is összenyálaztam, olyan jót aludtam.
Ja, és még egy dolog: a véletlen úgy hozta, hogy az „előző utolsó” checkoutom is neves dátumra esett – február 14-e Mateo sógorom szülinapja, így ezt a „győzelmemet” neki ajánlottam -, és a tegnapi „jelenleg utolsó” vizsgámmal is ez a helyzet. Április 24-e ugyanis György-nap, így ezzel most édesapámat köszöntöm fel névnapja alkalmából.
Ti többiek meg csak úgy simán örüljetek. :)
