Velkám bekk evribádi. Kereken egy éve történt, hogy egy azóta is ambivalens megítélésű szeptemberi napon felszálltam a Qatar Airways Budapest-Doha járatára, hogy életem új fejezetének helyszínére repítsen. Ez a kerek évforduló remek alkalmat kínál arra, hogy mérleget készítsünk az elmúlt évről. Karcos lesz és kéretlenül őszinte - de hát ez vagyok én címszavakban, szóval, milyen is lenne.
Az nyilván feltűnt mindenkinek, aki az elmúlt hónapokban vissza-visszanézett ide, mert kíváncsi rám (és akiknek ezt az érdeklődést folyamatosan köszönöm, remélve, hogy elnézik nekem, hogy az utóbbi időben hiába jöttek), hogy elmaradtak a posztok. És akik ismernek, azok azt is tudták ebből, hogy ez nem sok jót jelent. Nagy gáz persze nincs, egyszerűen csak beleszürkültem, nem "látom meg" azokat a dolgokat, amelyekről például ebben a posztban olyan érzékletesen meséltem, nem dobnak fel az "apró csodák", így nem akarok senkivel megosztani semmit, mert úgy is érzem, hogy nem történik semmi. Csak a balfaszkodás a melóhelyen, arról meg minek írjak, csak a saját egészségemet károsítanám vele. Apropó, egészség - hát, az sem valami fényes mostanság, és nyilván a két dolog összefügg (mármint az új élmények hiánya, és az a tény, hogy annyira offon vagyok, hogy kizárólag alszom és dolgozom).
De mielőtt ennyire előre rohannék, kezdjünk inkább egy kis visszatekintéssel: mit is vártam ettől a dohai kalandtól, mielőtt belevágtam? Ennek tisztázása elvileg segíthet az értékelésben, ha már ez a cél.
Elvárások és célok
Elsősorban nyilván a karrierem szempontjából szerettem volna előre lépni, a Malév csődje utáni budapesti reptér amatőr bolhacirkusza után vágytam egy kihívást és fejlődést jelentő helyre. Napi nyolc keskenytörzsű fapados kiszolgálása, a továbblépési lehetőségek teljes hiánya mellett nem jelentett vonzó alternatívát, így nyilvánvaló volt, hogy a Celebi számomra zsákutca. Az elmúlt két évben a világ legjobb légitársaságának választott Qatar, a dinamikusan bővülő dohai reptér - és a készülő, 2012 decemberére ígért új reptér - megfelelő választásnak tűnt. Az elvárásaim ebből a szempontból teljesültek, hiszen itt naponta 120 közeli és távoli desztinációra indíthatok járatokat mind a hat kontinensre, a legnagyobb, legmodernebb gépeket szolgálhatom ki, Boeing 777-estől Airbus A340-600-asig, sőt, ha megérem itt a jövő(?) tavaszt(?), az új reptér megnyitását, akkor az A380-as is belekerül a szakmai portfólióba.
Számított az is, hogy az önéletrajzomban is jól mutasson az itteni munka, hiszen nem döntöttem el előre, mennyi időre kötelezem el magam Dohában. A végeredmény ebből a szempontból is kedvező, mivel azok a HR-esek, akik a jövőben valaha a cv-met fogják olvasni, jó eséllyel ugyanúgy csak a Qatar Airways felfújt nimbuszát ismerik, mint korábban én, és nem tudják, hogy a valóságban a dohai reptér pontosan ugyanaz az amatőr bolhacirkusz, mint a budapesti.
Az anyagi szempontjaimat nem részletezném, de a mérleg e tekintetben is pozitív. Noha a kiérkezést követően egy arculcsapással felért a katari (diplomás) átlagfizetés és a mi fizetésünk közti különbséggel való szembesülés (nem kell részleteznem, hogy melyik a magasabb), azt azért el kell ismernem, hogy a cég által biztosított szállásnak köszönhetően a hó végén még az általam előzetesen becsült összegnél is több marad érintetlenül a számlán.
Magánéletileg az egyetlen kitűzött cél az első félév túlélése volt, ugyanis mind az első hazautazásra, mind Kriszta kiköltözésére csak ezután volt lehetőség a szerződésem szerint. De ez sem minden áron való cél volt; deklaráltan úgy jöttem el otthonról, hogy bármikor legfeljebb egyhétnyi "távolságra" vagyok - ennyi a próbaidő alatti indoklás nélküli felmondás határideje. Mert a karrierem nem az életem, a pénzem sem az életem, a társam viszont igen. Túléltük, kibírtuk, ha volt is persze gáz, mert pokoli nehéz volt, de a napi skype-beszélgetéseknek a változó beosztás mellett is mindent alárendelő kitartás végül győzött a távolság felett, és emiatt büszke vagyok magunkra. Sőt, azóta egy újabb félévet kibírtunk (szerencsére azt már hazautazásokkal), mert a kiköltözés idejét végül közösen őszre módosítottuk, mert rájöttünk, hogy csak a hülye költözik nyáron Dohába. Úgyhogy összességében a magánélet rubrika mellé is pipa kerülhet, bár kétségtelen, hogy én ezt viseltem messze a legnehezebben az itteni megpróbáltatásokból.
A fenti racionális értékelésből egy négy-nullás kiütéses győzelem képe bontakozik ki, vagyis az első Dohában eltöltött évem elsöprő sikerként könyvelendő el. Vagy mégsem? Hát persze, hogy nem, ugyanis már most elárulom, hogy az első Dohában töltött évem egyben az utolsó is, a jelenlegi tervek szerint maximum jövő májusban továbbállunk innen. Az ellentmondás feloldása mindössze egy szó: életminőség. Na, attól tud egy látszólag egyértelmű élethelyzet is akkora gellert kapni, hogy többé semmi nem marad az, mint aminek látszott.
A fordulópont
Nem tudnám utólag megmondani, hogy a két esemény közül, ami most a fejemben van, melyik volt a tényleges fordulópont, de mivel időben nagyon közel estek egymáshoz, azt hiszem, inkább egy többlépcsős eseményláncolatként kell értékelnem őket, és együttesen hívni "a" fordulópontnak.
Június 29-én az addigi tökéletes és általam megingathatatlannak vélt szakmai előmenetelemre (3-ból 3 száz százalékos tanfolyam és vizsga, leggyorsabb kibocsátás, legmagasabb értékelések a senioroktól) szégyenfolt került. És ami a legbosszantóbb, másvalaki mulasztásából. A részleteket terjedelmi okokból itt nem ismertetem, egyébként is csak tegnap kaptam meg az esetet lezáró jegyzőkönyvet, de egy külön posztban elmesélem majd, mi hogyan történt. A lényeg a végeredmény: ún. warning lettert, írásbeli figyelmeztetést kaptam, ami a felelősségre vonás második fokozata. Amit nyilván kacagva szarnék le, ha nem lenne egy olyan vonzata, hogy aki ilyet kap, 12 hónapig nem részesülhet semmilyen előléptetésben... Én meg körülbelül a második héten láttam át, hogy az előléptetésem az első évem végén kábé olyan biztos, mint az, hogy Dohában sohasem kell majd gépet jégtelenítenem. Jenővel, a ground handling fejével, azaz a főnökömmel már tavasszal kvázi nyíltan beszélhettünk arról, hogy az év végén milyen magasabb szintű pozíciót tud majd felajánlani nekem - na, ezt a lehetőséget húzta le nekem a vécén valami indiai gyökér a beszállítókapuban (vagyis tolta ki egy évvel).
Ismertek, számomra minden versenyhelyzet. Kezdve azzal, ahogy autót vezetek, a mindennapi élet egy csomó területén csak annak révén találok bármi izgalmat, ha ott jobbnak lehet lenni valaki másnál. Titokban biztos borzasztóan kevés az önbizalmam, azért csinálom ezt. (Szegény szüleim legnagyobb bánatára egyetlen terület volt, ahol ez a fajta versenyszellem sohasem jelentkezett, ez pedig pont az iskola - éltanuló valahogy sosem akartam lenni, az sosem vonzott. De szerencsére, mivel kurva okos vagyok, erre soha nem is volt szükségem. :)) Szóval, ugyanez a versenyszellem megvolt bennem itt is, sportot űztem abból, hogy az én járataim nem késnek, illetve, hogy hány perccel tudom őket korábban elküldeni, olyankor is, amikor semmi értelme nem volt. Pusztán azért, mert engem ez szórakoztat. Na, tartott ez egészen eddig a momentumig. Miután a nyilvánvaló és jól dokumentált tények ellenére is kihozták azt, hogy a járaton én (és csakis én!) hibáztam, nálam is beindult egy természetes "akkor bekaphatjátok"-reflex, és kábé innentől kezdve nem érdekel már, hogy mi történik a járataimon. Mondanom sem kell, így dolgozni sokkal unalmasabb.
Szerencsére az eset után öt nappal már jöhettem is haza egy hosszabb nyári szabadságra, és már itthon történt a fordulópont másik fele. Ekkor én még mindig meg voltam róla győződve, hogy alapvetően jól érzem magam Dohában, bár azért nem becsültem alá a fenti esemény romboló hatását. Aztán teljesen váratlanul az ölembe pottyant egy itthoni állásajánlat, ami annyira megtetszett, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy július végén már csak azért jönnék vissza, hogy felmondjak. És ekkor nagyon érdekes dolog történt: minden képzeletet felülmúló, határtalan eufória áradt szét bennem, és ettől a pillanattól kezdve képtelenség volt visszatuszkolni a szellemet a palackba, és mindenféle hamis illúzióval elfedni azt a könyörtelen tényt, hogy én valójában hányok Dohától!
Volt ennek már egy előszele. Amikor felszállt a gép és kitekintettem az ablakon, láttam a másodpercek alatt térképpé zsugorodó utcákat felülről. De nemcsak ezt láttam, az utak ismerős hálózatát és a nagyobb, felismerhető objektumokat, hanem eközben, valahogy lelki szemeimmel, láttam magát a tipikus dohai utcát földközelből. És tudtam, a gerincem mellett végigfutva éreztem, milyen érzés végigsétálni rajta, éreztem a fullasztó párát, láttam a mindenhonnan ömlő szemetet, de legeslegfőképp láttam a szembejövő arcokat... És higgyétek el nekem, ezek azok az arcok, amelyeket nem akartok túl hosszú távon naponta látni... Alacsony homlokú, az értelmet tökéletesen nélkülöző tekintetű, a korcsság minden genetikai jegyét magukon viselő ázsiaiak, magas orrhangon kotkodácsoló filippínók, ápolatlan körmű, szandálos-turbános-szőrös-bajszos, izzadt inges, büdös indiaiak, angolul nem beszélő pakisztániak, bangladesiek meg a faszom tudja még, mifélék...
És most nagyon remélem, hogy valami féreglyukon keresztül a három-négy évvel ezelőtti önmagam nem olvassa a saját blogját, mert amilyen hajthatatlan idealista voltam mindig is, piszkosul nehéz lenne megmagyaráznom magamnak, hogy öcsém, könnyű úgy liberálisnak lenni és az ember egyenrangúságát hirdetni, hogy nem élsz ezek között, de bazmeg, gyere ide, élj itt és úgy próbálj meg ne rasszista lenni. Nem fog sikerülni.
A tanácsom mindenkinek, ha láttok egy indiait: üssétek pofán egy lapáttal. Úgyis rászolgál előbb-utóbb, ha pedig nincs kéznél lapát, akkor rúgjátok tökön - ha szerencsénk van, akkor még nincs gyereke, és a rúgástól talán steril lesz és akkor nem fogja tudni az emberiség génállományát a sajátjával fertőzni tovább.
Elnézést mindenkitől, akit sokkoltam a fenti sorokkal, ó, és borzasztóan sajnálom, hogy nem vagyok píszí (politically correct). Bár az a meglátásom, hogy a világ előbb-utóbb úgyis a politikai korrektségbe fog beledögleni, úgyhogy én a magam részéről addig is a szókimondást hirdetem, csak az sosem volt túlságosan népszerű. Én kész vagyok beismerni, hogy nekem az itteni emberek, elsősorban az indiaiak miatt van menekülhetnékem Dohából. Mert ostobák, alamuszik, féltékenyek és rugalmatlanok, az agyuk a beprogramozott eljárások végrehajtásán túl képtelen bármilyen kognitív aktivitást felmutatni. És azért, mert igénytelenek és, mert zajosak - és napestig sorolhatnám még a miérteket.
A jelen és a jövő
Jelenleg az van, hogy lassan egy hónapja nem tudok kigyógyulni a náthából. És hajlok arra, hogy belássam, egy hónapig tartó nátha egyszerűen nem létezik, úgyhogy lehet, hogy az egész betegségem pusztán pszichoszomatikus, a szervezetem így próbál rávenni arra, hogy adjam már fel, és húzzak a picsába haza vagy máshová. Úgy érzem, mintha a Himalájában, a 8000 méter feletti halálzónában élnék már hónapok óta, ahol az emberi szervezet már nem képes fenntartani önmagát, és a sejtjei elkezdik felemészteni magukat. A testzsírszázalékom körülbelül 5-7 százalék lehet, ami egyfelől jó is, mert így nagyon egyszerűen fogok tudni magamra visszapakolni formás izmokat, amiket sajnos szintén megevett a klíma. Amikor az orromat fújom, aközben érzem, hogy ez odabent valahol már organikus szövetté változott, és amit ki akarok fújni, az belül összeköttetésben áll valami mással, vagyis lényegében olyan érzés, mintha a gerincvelőmet vagy az agyamat fújnám ki.
Eközben a munkahelyen minden áldott nap ugyanazokat a kicsinyes és hiábavaló harcokat vívom, mindenféle látható eredmény nélkül, az arcvonalak már rég megmerevedtek, én mindennap ugyanazt mondom, amire ők mindennap ugyanazt válaszolják, aztán általában otthagyom őket a faszba és nem jutunk semmire.
A jövőről, érthető módon, emiatt nem is nagyon merek nyilatkozni, mert valószínűleg csak borúlátóan tudnék. Még mindig kapaszkodom abba az álomba, hogy amikor Kriszta kiköltözik hozzám, ez az egész ország egy csapásra megváltozik az én szubjektív látószögemből, onnantól üdvözült mosollyal fogom elviselni a hivatali packázásokat, és semmi sem tud majd kizökkenteni zen-állapotomból. De a kételyek azért a tudatom mélyén ezzel kapcsolatban is sokasodnak, és azt se felejtsük el, hogy még neki is meg kell majd szoknia egy merőben új környezetet, ráadásul ő még sohasem dolgozott külföldön... Az is lehet, hogy ő sokkal hamarabb jut el az én mostani állapotomba, márpedig akkor azon nem segít semmilyen mesés egzisztencia ígérete, akkor azonnal újra csomagolnunk kell és elhúznunk a vérbe.
Zárszó
Ez történt 2012 és 2013 októbere között Szentesi Kálmán magyar állampolgárral Katar fővárosában. Rövidesen újabb érdekességekkel jelentkezünk a tudomány és a technika világából.