Évértékelő

 2013.09.30. 23:00

Velkám bekk evribádi. Kereken egy éve történt, hogy egy azóta is ambivalens megítélésű szeptemberi napon felszálltam a Qatar Airways Budapest-Doha járatára, hogy életem új fejezetének helyszínére repítsen. Ez a kerek évforduló remek alkalmat kínál arra, hogy mérleget készítsünk az elmúlt évről. Karcos lesz és kéretlenül őszinte - de hát ez vagyok én címszavakban, szóval, milyen is lenne.

Az nyilván feltűnt mindenkinek, aki az elmúlt hónapokban vissza-visszanézett ide, mert kíváncsi rám (és akiknek ezt az érdeklődést folyamatosan köszönöm, remélve, hogy elnézik nekem, hogy az utóbbi időben hiába jöttek), hogy elmaradtak a posztok. És akik ismernek, azok azt is tudták ebből, hogy ez nem sok jót jelent. Nagy gáz persze nincs, egyszerűen csak beleszürkültem, nem "látom meg" azokat a dolgokat, amelyekről például ebben a posztban olyan érzékletesen meséltem, nem dobnak fel az "apró csodák", így nem akarok senkivel megosztani semmit, mert úgy is érzem, hogy nem történik semmi. Csak a balfaszkodás a melóhelyen, arról meg minek írjak, csak a saját egészségemet károsítanám vele. Apropó, egészség - hát, az sem valami fényes mostanság, és nyilván a két dolog összefügg (mármint az új élmények hiánya, és az a tény, hogy annyira offon vagyok, hogy kizárólag alszom és dolgozom).

De mielőtt ennyire előre rohannék, kezdjünk inkább egy kis visszatekintéssel: mit is vártam ettől a dohai kalandtól, mielőtt belevágtam? Ennek tisztázása elvileg segíthet az értékelésben, ha már ez a cél.

Elvárások és célok

Elsősorban nyilván a karrierem szempontjából szerettem volna előre lépni, a Malév csődje utáni budapesti reptér amatőr bolhacirkusza után vágytam egy kihívást és fejlődést jelentő helyre. Napi nyolc keskenytörzsű fapados kiszolgálása, a továbblépési lehetőségek teljes hiánya mellett nem jelentett vonzó alternatívát, így nyilvánvaló volt, hogy a Celebi számomra zsákutca. Az elmúlt két évben a világ legjobb légitársaságának választott Qatar, a dinamikusan bővülő dohai reptér - és a készülő, 2012 decemberére ígért új reptér - megfelelő választásnak tűnt. Az elvárásaim ebből a szempontból teljesültek, hiszen itt naponta 120 közeli és távoli desztinációra indíthatok járatokat mind a hat kontinensre, a legnagyobb, legmodernebb gépeket szolgálhatom ki, Boeing 777-estől Airbus A340-600-asig, sőt, ha megérem itt a jövő(?) tavaszt(?), az új reptér megnyitását, akkor az A380-as is belekerül a szakmai portfólióba.

Számított az is, hogy az önéletrajzomban is jól mutasson az itteni munka, hiszen nem döntöttem el előre, mennyi időre kötelezem el magam Dohában. A végeredmény ebből a szempontból is kedvező, mivel azok a HR-esek, akik a jövőben valaha a cv-met fogják olvasni, jó eséllyel ugyanúgy csak a Qatar Airways felfújt nimbuszát ismerik, mint korábban én, és nem tudják, hogy a valóságban a dohai reptér pontosan ugyanaz az amatőr bolhacirkusz, mint a budapesti.

Az anyagi szempontjaimat nem részletezném, de a mérleg e tekintetben is pozitív. Noha a kiérkezést követően egy arculcsapással felért a katari (diplomás) átlagfizetés és a mi fizetésünk közti különbséggel való szembesülés (nem kell részleteznem, hogy melyik a magasabb), azt azért el kell ismernem, hogy a cég által biztosított szállásnak köszönhetően a hó végén még az általam előzetesen becsült összegnél is több marad érintetlenül a számlán.

Magánéletileg az egyetlen kitűzött cél az első félév túlélése volt, ugyanis mind az első hazautazásra, mind Kriszta kiköltözésére csak ezután volt lehetőség a szerződésem szerint. De ez sem minden áron való cél volt; deklaráltan úgy jöttem el otthonról, hogy bármikor legfeljebb egyhétnyi "távolságra" vagyok - ennyi a próbaidő alatti indoklás nélküli felmondás határideje. Mert a karrierem nem az életem, a pénzem sem az életem, a társam viszont igen. Túléltük, kibírtuk, ha volt is persze gáz, mert pokoli nehéz volt, de a napi skype-beszélgetéseknek a változó beosztás mellett is mindent alárendelő kitartás végül győzött a távolság felett, és emiatt büszke vagyok magunkra. Sőt, azóta egy újabb félévet kibírtunk (szerencsére azt már hazautazásokkal), mert a kiköltözés idejét végül közösen őszre módosítottuk, mert rájöttünk, hogy csak a hülye költözik nyáron Dohába. Úgyhogy összességében a magánélet rubrika mellé is pipa kerülhet, bár kétségtelen, hogy én ezt viseltem messze a legnehezebben az itteni megpróbáltatásokból.

A fenti racionális értékelésből egy négy-nullás kiütéses győzelem képe bontakozik ki, vagyis az első Dohában eltöltött évem elsöprő sikerként könyvelendő el. Vagy mégsem? Hát persze, hogy nem, ugyanis már most elárulom, hogy az első Dohában töltött évem egyben az utolsó is, a jelenlegi tervek szerint maximum jövő májusban továbbállunk innen. Az ellentmondás feloldása mindössze egy szó: életminőség. Na, attól tud egy látszólag egyértelmű élethelyzet is akkora gellert kapni, hogy többé semmi nem marad az, mint aminek látszott.

A fordulópont

Nem tudnám utólag megmondani, hogy a két esemény közül, ami most a fejemben van, melyik volt a tényleges fordulópont, de mivel időben nagyon közel estek egymáshoz, azt hiszem, inkább egy többlépcsős eseményláncolatként kell értékelnem őket, és együttesen hívni "a" fordulópontnak.

Június 29-én az addigi tökéletes és általam megingathatatlannak vélt szakmai előmenetelemre (3-ból 3 száz százalékos tanfolyam és vizsga, leggyorsabb kibocsátás, legmagasabb értékelések a senioroktól) szégyenfolt került. És ami a legbosszantóbb, másvalaki mulasztásából. A részleteket terjedelmi okokból itt nem ismertetem, egyébként is csak tegnap kaptam meg az esetet lezáró jegyzőkönyvet, de egy külön posztban elmesélem majd, mi hogyan történt. A lényeg a végeredmény: ún. warning lettert, írásbeli figyelmeztetést kaptam, ami a felelősségre vonás második fokozata. Amit nyilván kacagva szarnék le, ha nem lenne egy olyan vonzata, hogy aki ilyet kap, 12 hónapig nem részesülhet semmilyen előléptetésben... Én meg körülbelül a második héten láttam át, hogy az előléptetésem az első évem végén kábé olyan biztos, mint az, hogy Dohában sohasem kell majd gépet jégtelenítenem. Jenővel, a ground handling fejével, azaz a főnökömmel már tavasszal kvázi nyíltan beszélhettünk arról, hogy az év végén milyen magasabb szintű pozíciót tud majd felajánlani nekem - na, ezt a lehetőséget húzta le nekem a vécén valami indiai gyökér a beszállítókapuban (vagyis tolta ki egy évvel).

Ismertek, számomra minden versenyhelyzet. Kezdve azzal, ahogy autót vezetek, a mindennapi élet egy csomó területén csak annak révén találok bármi izgalmat, ha ott jobbnak lehet lenni valaki másnál. Titokban biztos borzasztóan kevés az önbizalmam, azért csinálom ezt. (Szegény szüleim legnagyobb bánatára egyetlen terület volt, ahol ez a fajta versenyszellem sohasem jelentkezett, ez pedig pont az iskola - éltanuló valahogy sosem akartam lenni, az sosem vonzott. De szerencsére, mivel kurva okos vagyok, erre soha nem is volt szükségem. :)) Szóval, ugyanez a versenyszellem megvolt bennem itt is, sportot űztem abból, hogy az én járataim nem késnek, illetve, hogy hány perccel tudom őket korábban elküldeni, olyankor is, amikor semmi értelme nem volt. Pusztán azért, mert engem ez szórakoztat. Na, tartott ez egészen eddig a momentumig. Miután a nyilvánvaló és jól dokumentált tények ellenére is kihozták azt, hogy a járaton én (és csakis én!) hibáztam, nálam is beindult egy természetes "akkor bekaphatjátok"-reflex, és kábé innentől kezdve nem érdekel már, hogy mi történik a járataimon. Mondanom sem kell, így dolgozni sokkal unalmasabb.

Szerencsére az eset után öt nappal már jöhettem is haza egy hosszabb nyári szabadságra, és már itthon történt a fordulópont másik fele. Ekkor én még mindig meg voltam róla győződve, hogy alapvetően jól érzem magam Dohában, bár azért nem becsültem alá a fenti esemény romboló hatását. Aztán teljesen váratlanul az ölembe pottyant egy itthoni állásajánlat, ami annyira megtetszett, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy július végén már csak azért jönnék vissza, hogy felmondjak. És ekkor nagyon érdekes dolog történt: minden képzeletet felülmúló, határtalan eufória áradt szét bennem, és ettől a pillanattól kezdve képtelenség volt visszatuszkolni a szellemet a palackba, és mindenféle hamis illúzióval elfedni azt a könyörtelen tényt, hogy én valójában hányok Dohától!

Volt ennek már egy előszele. Amikor felszállt a gép és kitekintettem az ablakon, láttam a másodpercek alatt térképpé zsugorodó utcákat felülről. De nemcsak ezt láttam, az utak ismerős hálózatát és a nagyobb, felismerhető objektumokat, hanem eközben, valahogy lelki szemeimmel, láttam magát a tipikus dohai utcát földközelből. És tudtam, a gerincem mellett végigfutva éreztem, milyen érzés végigsétálni rajta, éreztem a fullasztó párát, láttam a mindenhonnan ömlő szemetet, de legeslegfőképp láttam a szembejövő arcokat... És higgyétek el nekem, ezek azok az arcok, amelyeket nem akartok túl hosszú távon naponta látni... Alacsony homlokú, az értelmet tökéletesen nélkülöző tekintetű, a korcsság minden genetikai jegyét magukon viselő ázsiaiak, magas orrhangon kotkodácsoló filippínók, ápolatlan körmű, szandálos-turbános-szőrös-bajszos, izzadt inges, büdös indiaiak, angolul nem beszélő pakisztániak, bangladesiek meg a faszom tudja még, mifélék...

És most nagyon remélem, hogy valami féreglyukon keresztül a három-négy évvel ezelőtti önmagam nem olvassa a saját blogját, mert amilyen hajthatatlan idealista voltam mindig is, piszkosul nehéz lenne megmagyaráznom magamnak, hogy öcsém, könnyű úgy liberálisnak lenni és az ember egyenrangúságát hirdetni, hogy nem élsz ezek között, de bazmeg, gyere ide, élj itt és úgy próbálj meg ne rasszista lenni. Nem fog sikerülni.

A tanácsom mindenkinek, ha láttok egy indiait: üssétek pofán egy lapáttal. Úgyis rászolgál előbb-utóbb, ha pedig nincs kéznél lapát, akkor rúgjátok tökön - ha szerencsénk van, akkor még nincs gyereke, és a rúgástól talán steril lesz és akkor nem fogja tudni az emberiség génállományát a sajátjával fertőzni tovább.

Elnézést mindenkitől, akit sokkoltam a fenti sorokkal, ó, és borzasztóan sajnálom, hogy nem vagyok píszí (politically correct). Bár az a meglátásom, hogy a világ előbb-utóbb úgyis a politikai korrektségbe fog beledögleni, úgyhogy én a magam részéről addig is a szókimondást hirdetem, csak az sosem volt túlságosan népszerű. Én kész vagyok beismerni, hogy nekem az itteni emberek, elsősorban az indiaiak miatt van menekülhetnékem Dohából. Mert ostobák, alamuszik, féltékenyek és rugalmatlanok, az agyuk a beprogramozott eljárások végrehajtásán túl képtelen bármilyen kognitív aktivitást felmutatni. És azért, mert igénytelenek és, mert zajosak - és napestig sorolhatnám még a miérteket.

A jelen és a jövő

Jelenleg az van, hogy lassan egy hónapja nem tudok kigyógyulni a náthából. És hajlok arra, hogy belássam, egy hónapig tartó nátha egyszerűen nem létezik, úgyhogy lehet, hogy az egész betegségem pusztán pszichoszomatikus, a szervezetem így próbál rávenni arra, hogy adjam már fel, és húzzak a picsába haza vagy máshová. Úgy érzem, mintha a Himalájában, a 8000 méter feletti halálzónában élnék már hónapok óta, ahol az emberi szervezet már nem képes fenntartani önmagát, és a sejtjei elkezdik felemészteni magukat. A testzsírszázalékom körülbelül 5-7 százalék lehet, ami egyfelől jó is, mert így nagyon egyszerűen fogok tudni magamra visszapakolni formás izmokat, amiket sajnos szintén megevett a klíma. Amikor az orromat fújom, aközben érzem, hogy ez odabent valahol már organikus szövetté változott, és amit ki akarok fújni, az belül összeköttetésben áll valami mással, vagyis lényegében olyan érzés, mintha a gerincvelőmet vagy az agyamat fújnám ki.

Eközben a munkahelyen minden áldott nap ugyanazokat a kicsinyes és hiábavaló harcokat vívom, mindenféle látható eredmény nélkül, az arcvonalak már rég megmerevedtek, én mindennap ugyanazt mondom, amire ők mindennap ugyanazt válaszolják, aztán általában otthagyom őket a faszba és nem jutunk semmire.

A jövőről, érthető módon, emiatt nem is nagyon merek nyilatkozni, mert valószínűleg csak borúlátóan tudnék. Még mindig kapaszkodom abba az álomba, hogy amikor Kriszta kiköltözik hozzám, ez az egész ország egy csapásra megváltozik az én szubjektív látószögemből, onnantól üdvözült mosollyal fogom elviselni a hivatali packázásokat, és semmi sem tud majd kizökkenteni zen-állapotomból. De a kételyek azért a tudatom mélyén ezzel kapcsolatban is sokasodnak, és azt se felejtsük el, hogy még neki is meg kell majd szoknia egy merőben új környezetet, ráadásul ő még sohasem dolgozott külföldön... Az is lehet, hogy ő sokkal hamarabb jut el az én mostani állapotomba, márpedig akkor azon nem segít semmilyen mesés egzisztencia ígérete, akkor azonnal újra csomagolnunk kell és elhúznunk a vérbe.

Zárszó

Ez történt 2012 és 2013 októbere között Szentesi Kálmán magyar állampolgárral Katar fővárosában. Rövidesen újabb érdekességekkel jelentkezünk a tudomány és a technika világából.

Címkék: munka katar évértékelő qatar airways

A bejegyzés trackback címe:

https://tavolafikatol.blog.hu/api/trackback/id/tr925539777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kéti2 2013.10.01. 08:00:51

Éreztem, hogy valami baj van, Phix! Gyere haza a pics-pacsba, kicsit szedd össze magad, tisztuljon le benned ez a sok negatívum és folytasd az életedet valahol máshol, ha itthon nem találsz megfelelő munkát. Én tudom, hogy mindenhol küzdeni kell, azt is tudom, hogy Te nem futamodnál meg, megoldanál mindent, de a buta emberekkel, sosem tudtál mit kezdeni. Emlékszel? Volt egy kivétel! :) Az intellektuális szakadék, bökd meg! Szóval húzzál haza a fa@zba!

(F)ordító · http://aztirjaa.blogspot.hu/ 2013.10.01. 10:19:52

Bátor ön- és helyzetértékelés. Józan ítélőképességed birtokában, megtalálod a megfelelő lépést. Hajrá!

Süni_Kalocsa 2013.10.02. 00:21:35

Kamó (Jimmy, Phix :-)
Jó hallani Rólad, még ha nem is a legjobbakat... :-(
Megfogott az írásod (ez is...)
Nem bölcselet, nem tanítás, de "indiaiak" mindenhol vannak, mindig lesznek olyanok, akik igaztalanul zavarják a karmád... DE! jó, ha érzed Magadban az erőt, hogy tegyél valamit ellene, NEM ellenük!
Örülnék, ha sikerülne megtalálnod a lehetőséget itthon, de itt is, meg bárhol is, találkozhatsz "indik"-kel, és most nem cigányozok (pc...psszt :-)

A bejegyzésedben magadról leírt minden pozitívval,- mint régi követőd - mélységesen egyetértek, bár engem a sivatagi kalandjaid jobban érdekelnének :-) P.Howard is Marseille-ben volt rakodómunkás, mégsem ezért szeretjük!

Remélem, az UNO-n kívül a katari hatóságok is támogatják családegyesítési terveiteket Krisztával és majd hatékonyan szembe tudtok szállni a nemzetközi népesedési összeesküvéssel! :-) (Na, ez lehet, hogy túl személyesre sikerült...)

Hajrá Magyarország! Hajrá Te!

U.I.: hiányoztatok a nyári kondorosi Szentesiek-találkozóról, de a fentiek ismeretében, ezt most még igazoltnak tudjuk be.
Z.

Lizywind 2013.10.02. 20:44:39

Helló!
Hát nagy érdeklődéssel és örömmel olvastam az első beszámolókat. A lányom 5-én utazik Katarba, mint leendő sztyuvi. Erőt merítettem az írásaidból, hogy jó helyre kerül.
A legutóbbit olvasva bevallom kicsit elbizonytalanodtam:-(
Persze mint mindenhez az életben, szerencse is kell. Remélem a Te jövőd és az én lányomé is szerencsésen alakul majd.
Kívánom szívből!!!

E.

T1GRIS 2013.10.06. 09:40:40

Zoli, hát még ha tudnád, hogy aznap még otthon is voltam - másnap kellett visszautaznom. Nehezen lett volna összehangolható, hogy a visszautazás napjának reggelét vidéken kezdjem, de azért elgondolkodtam rajta, hogy el kéne menni...

Örülök, hogy írtál!

T1GRIS 2013.10.06. 09:43:05

Kedves E.!

Azóta már megtalált Facebookon is, és váltottunk pár üzenetet. Remélem, az ő optimizmusa kitart (jelenleg töretlen, ezzel meg tudlak nyugtatni), az enyém, úgy látszik, egy évre volt hitelesítve és lejárt.

Shopping 2013.10.07. 07:45:07

Szókimondó tényleírás a többi rassz-ról.

Gratula, hogy megtetted!

talpi 2013.10.07. 08:04:19

amiről a szerző ír az nem sztereotip rasszizmus, hanem a saját bőrén közvetlenül érzett tapasztalat. ezeket a megállapításait maximálisan meg tudom erősíteni. én is dolgoztam az említett országokból származókkal, s pont ugyanezek a tapasztalataim.

rkb9y5 2013.10.07. 09:57:03

Nem szoktam kommentálni, de emellett nem lehet elmenni szó nélkül. Kíváncsi volnék, ebből a "korcs, büdös, értelmetlen tekintetű" halmazból mi az, ami nem jön veled szembe Magyarországon. Nyugodj meg, téged is van, aki korcs büdös embernek tart. Remélem, megtalálod a számításodat valahol, jó messze Magyarországtól.

lavor 2013.10.07. 10:37:18

Úgy látom mindenki újra feltalálja a spanyolviaszt sajátkezüleg... Jenô azért az elején elmondhatta volna hogy Dohában a rampás nem fehérember - most szó szerint. Nem te voltál az elsô próbálkozó és nem is vagy az utolsó. Az agynélküli korcs stb. az merô ostobaság, ôk csak másképp szocializálódtak. Te elsô akarsz lenni, versenyezel mindenben hogy ne unatkozz, nekik meg elsônek lenni az életbenmaradást jelenti, és eszközeikben ôket sem erkölcsi sem más dolog nem korlátozza (igen, elvágná a torkod egy riyálért ha nem lenne az ujjlenyomata a nyilvántartóban.) És akik most a focivb kapcsán az emberi jogokat kérik számon Qataron, azok ezt nem érzik/látják. Otthon egyébként ugyanilyen a népek túlnyomó többsége, erre elég bizonyíték asszem az RTL, a TV2 meg a fidesz létezése. Mostmár jön a jó idô, a betonon is könnyebb lesz...

T1GRIS 2013.10.07. 10:52:06

Köszi, @lavor: :)Jó idő ide vagy oda, remélem, már nem sokáig élek vissza a vendégszeretetükkel.
Persze, mondhatjuk ezt eltérő szocializációnak, de fehér európaiként akkor is sokkoló a gondolkodásuk (hiánya). Az itteniek 99 százaléka gyakorlatilag kizárólag betáplált program lefuttatására képes agyban. Neki ezt mondták, ő ezt fogja csinálni. Nem tudja az értelmét, nem kérdezi az okát és nem érdekli az eredménye. Ha bárhol megakasztod a folyamatban, az agya csinál egy nullával való osztást és LEÁLL. Majd, ha sikeresen újraindította magát, újra elkezdi a végrehajtást - a folyamat elejétől.

T1GRIS 2013.10.07. 11:14:22

@rkb9y5: "Kíváncsi volnék, ebből a "korcs, büdös, értelmetlen tekintetű" halmazból mi az, ami nem jön veled szembe Magyarországon."

Jól látható, hogy tapasztalatok híján beszélsz, különben nem kérdeznél álnaiv hülyeségeket. (Mintha mégis idetalált volna az évekkel ezelőtti énem azon a féreglyukon, kábé magamról tudom elképzelni ezt a fokú arroganciát, amivel a vélt igazam megingathatatlanságának tudatában ezt idevetettem volna.)
Szóval, az utóbbi egy évben Magyarországnak felfedeztem egy hatalmas előnyét! (Amit, érdekes módon, korábban még hátránynak tartottam.) Nem beszélünk nyelveket. Magyarországon munkavállalás szempontjából a magyar nyelv ismerete nélkül lehetetlen boldogulni. És míg régen úgy gondoltam, ez mennyire ciki, az itteni tapasztalatok alapján rájöttem, hogy ez ÁLDÁS. Kizárólag ennek köszönhetjük, hogy minket még nem özönlöttek el ezek a dél-ázsiai - igen, korcs! - népek.
Persze, vannak cigányaink, persze, vannak a magyarok között is látványosan aluliskolázott és alulszocializált egyedek, ezek kétségtelenül szembe tudnak veled jönni az utcán. De ez összehasonlíthatatlan kellemetlenség ahhoz képest, amikor a fenti réteg alkotja magát az utcát, és attól függően, hogy Doha melyik részén laksz, attól függően vagy Karachi vagy Mumbai vagy Manila utcaképét tapasztalod meg az ajtódon kilépve.

"Nyugodj meg, téged is van, aki korcs büdös embernek tart."

Maximum te, valami azonosítatlan eredetű hőbörgés kísérőtüneteként, amihez egyrészt persze minden jogod megvan, másrészt pedig amit én angyali, üdvözült mosollyal szarok le. Mivel jól tudom magamról, hogy igen szerencsés génekkel rendelkezem, így a korcs nem állja meg a helyét, és mivel a személyes higiénia területén sem küzdök semmilyen olyan kihívással, ami a civilizált világban rosszalló szemöldökráncolást váltana ki bárkiből is, így a büdös sem állja meg a helyét.

medvefókafalka 2013.10.10. 13:55:18

Heha!
Innen nezve sem szivderito evertekelo!
Orom,hogy ilyen sok a (kommentelo)joakarod, s ilyen jo felveteseik vannak! Gondolj rajuk a donteseidnel! Megerdemlik!
Adassek Neked annyi lelki ero, hogy mindazt elfogadd, amin valtoztatni nem tudsz, es batorsag ahhoz, hogy mindazt megvaltoztasd, amire kepes vagy, es bolcsesseg ahhoz, hogy el ne tevedj kozottuk!
Nagy ajandek volna!
( Az iraskeszseged, stilusod jobb minden eddiginel!)
E-mail is ment Hozzad.

fotengelyszimering 2013.10.11. 11:07:52

A szívemből szóltál, ugyanúgy toleráns,emberszerető voltam, aztán a saját tapasztalat kihozta belőlem a sommás véleményt: Európa, az mégis csak Európa.
Amikor a filippinó belekrákog, beleköhög a képedbe húsz centiről, a másik naphosszat szívja az orrát. Amikor pofátlanul "mid van, mit adsz" dumával lejmolná, szinte követelné az ételedet.
Amikor közös ebédnél csámcsog, böfög, zabál, beszélni próbál tele szájjal, közben sikerül köpködnie is.
Amikor az indiai nem mos kezet wc után, amit úgy hagy maga után,hogy hánysz.
Amikor az ázsiainak olyan gombás a kézkörme, hogy egy milliméter vastag és egy milliméter széles.
Jajj, az igénytelenség ordít.
Szerencsére NEM MINDEN filippinóra, indiaira, ázsiaira igazak a fenti tapasztalatok!!!!
Ja igen, csak férfiakról írtam feljebb!

Az én külföldi életemben is fordulópont van, nem esett jól és méltatlan volt, de égi jelként értelmeztem.
El kell engedni valamit, amihez az ember görcsösen ragaszkodik, de ezzel az ember keze szabaddá válik és megfoghat egy új lehetőséget, ami remélhetőleg sokkal jobb lesz, mint a korábbi görcsös volt.
Hajrá!!! UFF, én beszéltem! :D

T1GRIS 2013.11.10. 15:06:37

Talán csak az én szerencsém, de nekem Heitelével otthoni perspektívából sem volt bajom. :)

SiDor 2013.11.12. 10:47:26

Az a hátborzongató tekintet amikor egy indiai férfi(vagy csorda) "végig stíröl" függetlenül a korodtól/nemedtől....az engem örökké kísérteni fog.
Nagyon őszinte írás, gratulálok hozzá!

mayree 2014.05.05. 07:12:23

Őszinte és elfogult.
süti beállítások módosítása