Mielőtt fejest ugranánk a második és harmadik nap (összevont) beszámolójába, hadd utaljak még vissza két rövid gondolat erejéig az első napra. Aztán persze  haladunk tovább. 

Az első gondolatot biztosan mindenki zabálni fogja, aki hisz a sorsszerűségben. Azt tudtátok (honnan is tudnátok?), hogy útitársam, G. napra pontosan két évvel ezelőtt épp az indulásunk napján vágott neki Burgosból az El Caminónak? Nyilván nem terveztük direkt így, nála is csak szombat reggel tudatosult az egybeesés, amikor a Google Photos feldobta az évfordulós képek között azt a konkrét hátizsákot, amibe épp aznap reggel pakolt be újra.

A második visszautalás pedig a túra összes további napján felmerülő miértek megértéséhez szükséges - és amúgy erre utal mai alcímünk is.

A korábbi bejegyzésben ott köszöntünk el egymástól, Drága Olvasóim, hogy a tervezett cél előtt 5 kilométerrel - egy amúgy rendkívül pofás kis domb tövében - felvertük a sátrunkat. Azt a sátrat, amelyet, ha az indulás előestéje a terveink szerint alakult volna, minden bizonnyal felállítottunk volna G-ék kertjében, hogy kipróbáljuk. És ebben az esetben már a ponyva kitérítésekor szembesültünk volna azzal a szikár ténnyel, hogy az említett műtárgy a legnagyobb jóindulattal is max. másfél személyes. Igen, ha most gondolatban visszapörgetem az akkori lelkiállapotomat a töksötét Esztergom-közeli erdőben, akkor majdnem teljes bizonyossággal mondhatom, hogy jobb lett volna ezzel akkor szembesülni…

Hogy némi fogalmatok legyen arról, hogy hogyan kell elképzelni ezt a sátrat (és, hogy az arcunkról is hozzávetőleges képet alkothassatok, amikor megláttuk); lényegében egy szélesebb hálózsákról beszélünk, amelynek a falait két pöcsömnyi rúd tartja mereven, háromszög alakban, de amúgy még a formája is olyan, hogy a "lábtér" felé szűkül. A kezdeti sokk után a belül rendelkezésre álló területet még így is pazarlóan bőkezűnek éreztük, úgyhogy a biztonság kedvéért a belső tér egynegyedét még kitöltöttük a két hátizsákkal. Végül behajítottuk a két hálózsákot is, majd befeküdtünk lapjával. A lábunkat már nem tudtuk kinyújtani, ott voltak a hátizsákok.

Ennek volt köszönhető az előző posztban már megénekelt, 30 másodperces alvásszakaszokkal teljesített éjszaka, amelynél pokolibbat még egyikünk sem élt át korábban.

Ez megérlelt bennünk egy döntést, amelynek viszont kihatása lesz a túra egész hátralevő részére, elsősorban szervezési-logisztikai szempontból: soha többé sátor. Ezentúl panziókban, motelekben és airbnb-kben alszunk.

Második nap - Esztergom-Köbölkút, 25 km

A fenti korlát rögtön a második napunkat átszervezte, ugyanis a kinézett településeken (ami a szintidőhöz szükséges 36 km/napos átlag szempontjából ideális lett volna) egyetlen elérhető szállás sem volt. A távolabbi falvak újabb 40+-os szakaszt jelentettek volna, amit az első nap tanulságai alapján nem mertünk bevállalni, így végül megalkudtunk a 25 km-re lévő Gbelcével, vagyis Köbölkúttal (a gyakorlatilag álmatlanul töltött éjszaka után azért nem duzzogtunk nagyon a "pihenőnap" miatt). És ez a falu legalább pontosan az útvonalunkon feküdt, nem kellett letérnünk hozzá.

Egy nagyon takaros, ha nem is olcsó airbnb szállást foglaltunk le, amelynek a tulaja ráadásul magyar. Jó, mondjuk ez utóbbi nem annyira meglepő; e sorokat már Érsekújváron írom, és eddig minden településén csak magyar szót hallottunk, az utcákon a boltok feliratai magyarok, az éttermekben a menük kétnyelvűek. Az egyetlen különbség, hogy a szlovákiai magyarok olyan szóban is tudják hangsúlyosan ejteni a TH hangot (írásban nehezen tudnám visszaadni, autentikus hangzásért tessék meghallgatni a Kelemen kabátban Nyári gyerekek c. számát: "Nyári gyerekek a BalaTHon-parTHon / Duna-kanyarban a keszegemeTH hajTHom" - na, az az a TH), szóval, még azokban a szavakban is megnyomják, amelyikben eredetileg nincs is "t". Például: Thkenyér.

A lényeg, hogy Gbelcében egy remek délutánt-estét töltöttünk, kicsit regenerálódtunk, az első nap pokla utáni jajmileszitt-érzésünket elsöpörte, hogy a másnapi (igaz, rövidebb) távot gyakorlatilag jajszó nélkül, remek tempóban tettük meg. Újra bizakodni kezdtünk.

Aztán reggel leestem az ágyról.

Harmadik nap - Köbölkút-Érsekújvár, 33 km

Jó, igazából nem leestem, egy teljesen normál felkelésként indítottam mozdultot, csak aztán összecsuklott a lábam, én meg nekiestem a radiátornak. Ugyan kivel nem történt még ilyesmi egy 500 kilométeres gyalogtúra harmadik napján?

Szerencsére bőven volt időm bemelegíteni a térdem, mert a vihar, amely azután hogy Párkányban teljes két órára egy étterembe szögezett minket, amíg dézsából öntötte magából a vizet, Gbelcében is utolért minket az éjszaka, úgyhogy a kimosott ruháink nem teljesen száradtak meg, nekem meg nem volt egy száraz nadrágom sem.

Így némi késéssel ugyan, de újra úton voltunk, arccal Érsekújvár felé, és - hadd lőjem le egyből a poént - ezen a napon is hatalmasat mentünk, pedig ez már úgymond teljes szakasz volt. A vége persze mindig szar, valahányszor már látunk egy települést és már csak az utolsó másfél-két kilométert kell letekerni, tuti, hogy minden akkor kezd fájni egyszerre, talp, boka, térd satöbbi. De ez már csak ilyen pszichés izé, nehezen tudunk vele mit kezdeni.

Összesítésben egyébként, javarészt a második napnak köszönhetően, jelenleg lemaradásban vagyunk a szintidőhöz képest. Az első napot ugyebár 1 km előnnyel zártuk, a másodikat viszont 11 mínusszal, az összesítésben tíz, és még ehhez is hozzáírtunk tegnap 3-at, vagyis az egyenlegünk mínusz 13 pillanatnyilag.

Ez minden valószínűség szerint azt fogja jelenteni, hogy nem szombaton, hanem csak vasárnap érünk Brnóba.

Onnantól újabb választási lehetőségünk lesz; ha akarjuk - és főleg, ha érezzük hozzá az erőt, ami figyelembe véve a javuló teljesítményünket, simán benne van - akkor még bőven visszahozhatjuk a dolgot, de akkor ott már napi 40-es átlagok fognak kelleni, öt napon keresztül. És persze óriási szerencse a szállásokkal…

Ha pedig ez nem jön össze, akkor az a - G. és az én számomra is egyre szimpatikusabb - verzió lép életbe, hogy a túrára a prágai végcél helyett elkezdünk úgy tekinteni, mint egy kísérletre, amelynek a célja azt kideríteni, hogy tizennégy nap folyamatos gyaloglással milyen messzire lehet eljutni.

Egy biztos: ha a legvégén az derül ki, hogy ez nem 504 kilométer, hanem csupán 483, hát, én nem fogok sírva fakadni…

Csak veszek egy sört G-nek a Fekete Ökörben. :)