27/11/09 – Jacksonville, FL - T-minus 37 days

Úgy döntöttem, kimutatom. És ahhoz, hogy ezt megtehessem, az elhatározáson kívül mindössze a fogaim eredeti színére volt szükségem, ezért felmentem a tizenkettedik szintre, a Spaba és - híven ahhoz az elhatározásomhoz, hogy a bónuszpénzeimet mindig olyan luxuskiadásokra fogom elkölteni, amiket egyébként nem engednék meg magamnak - részt vettem egy fogfehérítő kezelésen, úgyhogy most hálivúdi fehérségben ragyogok. :) Na jó, azért semmi durva David Hasselhoff-mosolyra nem kell gondolni, nem természetellenesen fehér, csak olyan normálisan. Az utóbbi időben zavart, hogy azoknak a koronáknak, amik kábé 5-6 éve kerültek a számba, mára más a színűk, mint a saját fogaimnak. Kávé, ugyebár, azt szeretjük. Meg újabban cigaretta is. Ezeknek megvan az ára.
Na, de mindez már a múlté, mert a félórás kezelés eredményével egészen elégedett vagyok. A lett spa-s csajjal, aki csinálta, amúgy jóban vagyok, korábban ő vágta le a hajam. (Ez természetesen okozott némi megdöbbenést a részemről a fogfehérítés alkalmával, úgyanis érthető módon egy fogorvosra számítottam, erre belép a váróba ő, akiről azt gondoltam, hogy fodrász. De megnyugtatott, hogy ezt a sulit is elvégezte. Mondtam magamban, jól van, drága, amíg nem raksz dauert a fogaimba, addig rendben vagyunk.) A lényeg, hogy a kislány nagyon rendes volt (Melis! Nem olyan értelemben. :), mert adott egy otthon használható kiegészítő szettet is, amivel saját magamnak utókezelhetem a fogaimat, ez ugyanazt a fogfehérítő anyagot tartalmazza, csak az erős UV-fény hiányzik mellőle. A kezelés egyébként nem volt drága - crew-discount megy miegyéb -, mindössze három cruise-nyi bónuszomat áldoztam rá, vagyis, ha úgy tetszik, mindezért tizenhárom (4+4+5) napot dolgoztam, úgy, hogy megkaptam érte a normál fizetésem is.

Az önjutalmazás nálam különben is egy fontos kellék a motivációs eszköztáramban, ebben az elátkozott környezetben meg egyenesen életmentő. Kitűzök magamnak apróbb, kellemes célokat, és amikor elérem őket, legalább termel egy kis szerotonint az agyam. (Ha már más szerekkel itt nem serkenthetem az agyam örömközpontját... ;) A minap a galériában az egyik srác talált egy kis dobozkát, benne legalább két gramm egészen kiváló illatú fűvel. Erre a marhája odahívta a securityt és átadta nekik... #!@˝|%! Nem akarom bemesélni magamnak, hogy másnap csupa kisimult arcú biztonságissal találkoztam, de hát akkor is, ekkora pazarlást... Amúgy senkit nem ismerek a hajón, még a veteránok közül sem, aki valaha is részt vett volna itt random drogteszten, úgyhogy szerintem ezt csak azért hangsúlyozták ki a beszálláskor, hogy egyfajta Damoklész kardjaként rábírjon minket, hogy viselkedjünk rendesen. Nos, működik. Persze az utasok azért szívnak :) - a múltkori cruise-on minden este, amikor a Crew Bar felé menet a hetediken átvágtunk a lakosztályok között, szinte vágni lehetett a gandzsafüstöt. Elvileg a szobákban még dohányozni sem szabadna. De hát itt is ugyanaz megy, mint otthon; itt is mindenki szívja, otthon is mindenki szívja, és mindkét helyen tiltott. Értelem a köbön.)

Fű helyett, azt hiszem, valami légfrissítőre vagy illatosítóra fogok komolyan rákattanni hamarosan, ugyanis az indiai szobatársam eszméletlenül büdös! Fürdik az istenadta nyomorult, dezodort is használ, de én egyszerűen nem értem, olyan, mintha egy ázott kutyával élnék együtt... Persze azok, akik valóban egy ázott kutyával élnek együtt, már bizonyára nem érzik annak szagát, és ezzel hasonlóképp lehetnek az indiaiak is, ugyanis őt szemlátomást nem zavarja a saját szaga. Sőt, lehet, hogy ő engem tart büdösnek? Na, mindegy, decemberben lelép a gyerek, addig meg csak kibírom. Ugyanis kabincserére semmi esélyem, mivel az indiai is fotós, és az egy departmenthez tartozó embereket mindig egy helyen szállásolják el, mi meg pont tízen vagyunk most, így nincs kivel cserélni.

A szobáimról és szobatársaimról már amúgy is akartam mesélni. Eddig négyszer költöztettek, amióta a Fascination-ön vagyok... Már kurvajól tudok egyetlen óra alatt két bőrönddel kabinból kabinba költözni. Az első pár hétben egy szintén indiai sráccal osztoztam egy kabinon, de eddig vele éreztem a legjobban magam. Ő érdekes módon nem volt büdös, minden indiaisága ellenére. Neki más stikkje volt: a srác egy kicsit biszex, pontosabban szerintem még nem igazán döntötte el magában, hogy inkább meleg, mint biszex vagy fordítva. A falán egy csomó kép volt korábbi útjairól, és egyik este kérdezgettem a képeken levő barátairól, mire az egyik képen levő srácra a "boyfriend" szót használta. Először azt hittem, viccel, de aztán mesélni kezdett, milyen jól megvoltak, csak a barátja állandóan féltékenykedett stb... Na, gondoltam magamban, látod, te sem vagy előrébb, annak ellenére, hogy megdupláztad az esélyeidet.
Velem egyszer hozta fel a témát, megkérdezte, hogy voltam-e már férfival. :)) Mondom, nem, és ezt most kérdezted meg utoljára, rendben? Hiába, én valahogy nem ismerem fel sem a melegeket, sem a zsidókat, más meg már ránézésre vágja; nekem ehhez, úgy látszik, nincs tehetségem. (Na jó, ezen a hajón azért vannak szép számmal, akikről nehéz nem észrevenni. Jaj, most van egy új álompárunk, az egyik srác a recepción dolgozik, a másik táncos, és olyan édesek - nem járnak kézenfogva meg semmi ilyen külsőség, de egyszerűen ordít róluk, hogy tiszta szerelmesek.)
Szóval, ebben a szobatársamban mindössze ennyi szokatlan volt, amúgy egy csupaszív figura, nagyon bírom, azóta is barátok vagyunk. Ő egyébként a gift shopban dolgozik, úgyhogy amikor odaköltöztettek hozzá a beszállás után, rögtön szóltak is az irodában, hogy ez csak ideiglenes kabin, amint ürül egy hely a photo department kabinjaiban, átraknak oda.

Hát, valahogy nem ez történt, mert a gift shopos részlegbe jött valami assistant manager, akinek kellett a hely, úgyhogy újra költöztem - ideiglenes kabinból ideiglenes kabinba. Kemény négy vagy öt napot töltöttem el a kaszinósok részlegében egy filippínó gyerekkel, akivel annyira más volt az időbeosztásunk, hogy szinte nem is láttuk egymást ébren. Úgyhogy róla nem sokat tudok írni. Azóta egy fejbiccentéssel nyugtázzuk egymás felé a hajón találkozva, hogy pár napig szobatársak voltunk.

Következett Raúl, a perui fotós kollégám, akinek nagyon örültem. Egyrészt, mert úgy megosztani egy szobát valakivel, hogy időnként zombiként kikerülitek egymást, de amúgy semmi indíttatás nincs egyikőtökben sem jobban megismerni a másikat, mint ahogy ezzel a filippínóval történt, elég szar dolog, másrészt meg Raúl volt az egyetlen a fotós csapatból, akivel addigra jó haverok lettünk - mindenki mással kínos lett volna az összeköltözés. Ezt a kabint már véglegesnek szánta az iroda, csakhogy alig két héttel később Raúl odacsukta az ujját a fotószertár ajtajához. Namost, ezek a tűz- és vízzáró ajtók azért nem papírból vannak, úgyhogy tudnak csúnya dolgokat csinálni. Kollégám ujja el is tört, és bár pár nappal később már tudott volna a galériában dolgozni, ha fotózni nem is, de ő - számomra teljesen érthető módon - úgy döntött, inkább kihasználja a balesetben rejlő lehetőséget, és körömszakadtáig (esetében ez sajnos szó szerint értendő) kitartott amellett, hogy nincs jól, az ujja fáj, a gyógyszerektől pedig tompának érzi magát és képtelen dolgozni. Úgyhogy végül hazaküldték, én pedig megint szobatárs nélkül maradtam.

Azt hittem, ezúttal én leszek az, aki marad és aki mellé költöznek, de nem így történt, mert Sudeep (a jelenlegi szagos indiaim, aki a maga 160 centijével és tömött bajuszával pont úgy néz ki, mint Pampalini) mellől kiköltözött a szobatársa, úgyhogy a múlt héten ismét csomagoltam. Hát, itt tartunk most.

Búcsúzóul boldog Hálaadást kívánok mindenkinek - egy újabb amerikai ünnep, ami nekünk nem mond semmit, ezek viszont meg vannak veszve érte. Ideát valahogy elég sok van az ilyenekből.