28/02/10 – Nassau, BS
Van-e borzalmasabb élmény, mint végighallgatni egy olimpiai jégkorongdöntő utolsó harmadát, pontosabban nem is magát a mérkőzést, csupán az azt osztatlan figyelemmel követő tomboló közönség hangját, mindezt kábé huszonöt méterről, de a kivetítőnek háttal, miközben kilencvenéves trottyokat kell fotóznod, akikről biztosan tudod, hogy az életben nem veszik meg a képeidet? A kérdés természetesen költői; elárulom, nincs.
Szóval, ma este formal nightunk volt, ami azt jelenti, hogy korábban kezdünk el fotózni, délután négy-tizenötkor. És hozzáteszem, teljesen értelmetlenül, ugyanis ebben az időben senki nem akar képeket magáról, épp csak hogy visszajöttek a hajóra Nassauból, a halál faszára kívánják az összes fotóst. Ez általában véve így van, ma meg aztán különösen, ugyanis ekkor még javában tartott a hokidöntő, az Egyesült Államok és Kanada részvételével, vagyis az utasoknak az az egyötöde, amelyik nem az egyiknek szurkolt, az a másiknak. Az első félóra egész jól telt, ugyanis a sportbárt leszámítva, ami mellett én fotóztam, minden más teljesen kihalt volt, úgyhogy bármikor, amikor a közönség felemelte a hangját, odarohanhattam a pulthoz megnézni legalább a visszajátszást (vö. Superbowl-cruise, ami szintén vasárnapra, azaz formal nightra esett volna, ha el nem halasztják).
Aztán olyan 5 óra körül minden formal nighton ugyanaz történik; mintha valahol megkongatnának egy ódon harangot, amitől egyszeriben az összes aggastyán meg a molylepte nőik előbújnak fénytelen, szúvas odúikból és reszketegen megindulnak valami távoli, bizonytalan cél felé. Esküszöm, tényleg, mintha az Élőholtak éjszakáját néznéd élőben, ahogy egyszerre nyílnak meg a sírok, és ugyanúgy nem érted, mint a zombifilmekben, hogy ha egyszer folyamatosan rohansz, azok meg mereven előrenyújtott karokkal, gyök kettővel vánszorognak, akkor hogy lehet, hogy mégis minden kameraváltáskor/utcasaroknál pontosan ugyanolyan távolságra vannak mögötted. Na, itt is hasonló a helyzet: lefotózok egyet, máris ott a következő pár.
Vészjóslóan vigyorognak és mutogatnak a portréhátterem felé, hogy szabad-e, én bólintok, közben sandán odapillantok a sportbár felé, ahol épp akkor borítanak fel egy sörrel teli asztalt, mert hirtelen minden szurkoló egyszerre ugrik fel. Önfeledtek, boldogok és izgatottak, endorfin párolog a füleikből, egymást ölelik vagy épp egymás vállára borulva sírnak - mindegy is: élnek. Eközben nálam az épp aktuális zombik az utolsó métereiket küzdik le a cél felé, mindössze öt perc alatt ott teremnek a megvilágított háttér előtt. A foszló húst még összetartja a naftalinba áztatott szmoking és az estélyi, de egy-két szemgolyó már hiányzik, amott meg jól kivehetően látod a balta ütötte nyomot a koponyán - na jó, talán most túloztam valamelyest. Elkezdem őket pózoltatni: fordulj balra. Jobbra fordul. Nem, a másik irányba. Erre a másik is arra fordul. Nem, te maradj így, te meg fordulj amarra. Navégre. Most fogjátok meg egymás kezét. Ne a saját másik kezedet fogd meg, te ökör, hanem a másikét. A sportbár eközben felrobban, mindenki a levegőbe hajít valamit. Hoppá, ha a többség ünnepel, akkor az amerikaiak ütöttek gólt - akkor kettő-kettő az állás, és lehet, hogy hosszabbítás lesz. Új remény éled.
Leküzdöm az utolsó élőhalott párt is, total score 100%, advance to level 2. Épp kapcsolom le a lámpáimat és zárom be a portréhátteremet, amikor Crosby beüti a harmadikat hirtelen halálban. A döntőnek vége. Huszonöt méterre és fél percre voltam attól, hogy lássak valamit a meccsből.
Szóval menjenek már a picsába, de tényleg.
