Jelentem, Dohában is beköszöntött a tél. Az otthonival ellentétben ez itt egyértelműen pozitív fordulatként értékelendő. Itt nem "rosszkedvünk tele" köszönt be, hanem "megkönnyebbülésünk tele", az emberek kivirulnak, elkezdenek lazábban öltözködni, végre nem kell minden szabadon levő bőrfelületet betakarni a leégés ellen (nyilvánvalóan a katari születésű hölgyekre ez nem vonatkozik, náluk a fekete, teljes csador évszakfüggetlen megoldás), a férfiak hosszabban üldögélhetnek esténként az utak melletti füves parkokban, és mintha még az autósok is önfeledtebben dudálnának mindenre és mindenkire, amikor kedvük tartja, vagyis átlagosan négy másodpercenként.
Én is nagyon élvezem az enyhülést, reggelente már kifejezetten kellemes bringával begurulni a munkahelyemre, mivel már nem olvasztja a hátamra az inget a napsütés, ellenben az itt folyamatosan fújó szél szinte hűsítően simogat (már amikor nem keletről fúj, mert akkor pofaszelet kapok egészen a reptérig, és abban nincs semmi felemelő). A következő három napra napközben kellemes 33 fokot, éjszakára még kellemesebb 26 fokot mondanak.
Hozzáteszem, nem fakadnék sírva, ha ezt az üdítő kerékpártúrát minimum két órával később kellene megtennem reggelente, ugyanis az önkényesen magam által választott laza, délelőtt 10 órás munkakezdést a múlt héten hatóságilag átírták reggel 6-ra, durva erőszakot téve ezzel a koránkelést zsigerből elutasító szervezetemen. Szerencsére mindössze két napot kellett eddig 6-kor kezdenem, ugyanis időközben elkezdődtek a várva várt tréningjeim. (Büszkén mondhatom el tehát, hogy immár egy hetet és két napot töltöttem reptéri munkával, mióta itt vagyok.)
Vasárnap egy intenzív, egynapos DGR- (veszélyes áru) képzésen vettem részt, ami rögtön vizsgával is zárult. Az eredményét még nem tudom, talán holnap derül ki, de igen csalódott lennék, ha nem lenne meg a 100 százalék. Ja, merthogy ez a tervem: az egymás utáni két kötelező tréningemet egyaránt hibapont nélkül zárni, majd a két friss 100 százalékos eredmény birtokában betámadni a Dispatcher részleg főnökét, és páratlan teljesítményem méltó jutalmaként azonnal előjogokat követelni magamnak – példának okáért egy kényelmesebb beosztás formájában. :) A reggel 6-os kezdés indoka amúgy az volt, hogy a két csúcsidő közül így legalább az egyiket elcsípem, és fogalmam lesz az itteni pörgésről, míg ha 10-re járok, akkor alig látok valami érdekeset. Bolond beszéd, de van benne rendszer, mondaná erre Polonius (nahát, eddig fel sem tűnt, hogy ma ilyen Shakespeare-i hangulatban lennék, pedig ez már a második :). Viszont én meg erre azt mondom, ha már mélyvíz kell, választom inkább az éjszakai mélyvizet, ami a reggelinél is durvább, éjjel 11 és hajnal 3 között. Ha kedvem is van hozzá és a tesztek eredményével sikerül alátámasztani, hogy az eszem sem tompa, remélhetőleg megadják. Egy biztos, bármi jobb, mint 5-kor kelni, és ötpercenként nyomni le az ébresztőórámat újabb 300 egységnyi alamizsnáért könyörögve, amíg a durván félbeszakított álmom fölött végül tort nem ül a kötelességtudat.
A kétoldalú tárgyalások eredményéről természetesen beszámolok.
Addig azonban még hátravan a holnapi nap, és azon az addigi négy napot lezáró újabb vizsga, ezúttal Ramp Handling témakörben. (Mint említettem korábban, három kötelező tréninget kell sikeresen teljesíteni ahhoz, hogy az embert járatra küldhessék – természetesen kezdetben nem egyedül –, hogy ott aztán három gyakorlati vizsga után kibocsátást nyerve végre lecserélhesse a kopaszoknak járó sárga láthatósági mellényét egy pirosra, DISPATCHER felirattal a hátán, amely félelemmel vegyes tisztelettel tölt el minden halandó dolgozót széles e reptéren. A három kötelező tréning a következő: Ramp Safety, DGR és Ramp Handling.)
Talán nem túlzott önhittség azt mondanom, hogy az elmúlt három nap alapján itt is eséllyel indulok a kitűzött cél, a hibátlan teszt felé, mivel a Ferihegyen végzett munka annyival szélesebb spektrumát fedi le a földi kiszolgáló tevékenységeknek annál, mint amire itt szorítkozik egy rampás, hogy ezt nekünk illene már csak rutinból is abszolválni. Ha buta mód félre nem olvasok egy kérdést (amit igyekszem majd elkerülni, hiszen 3 órás a teszt), akkor szerintem meglesz. Aki drukkolni akar, délelőtt 10-től már megteheti, mert addigra nálunk már dél lesz, és kábé akkor kezdjük.
Szóval, nincs más hátra, mint egy kiadós, pihentető alvás – valamilyen módon semlegesítve a kis vakarcsot, aki (ami) tegnap költözött a szomszédunkba... Épp tegnap kérdeztem Petrától facebookon, hogy amikor majd hazamegyek, vigyek-e Boscónak macskát, tekintve, hogy ő boxer létére bolondul értük, itt meg minden sarkon héderel vagy nyolc-tíz. (* Kedves állatvédők! Nyugi, valójában sosem vinnék neki élő macskát. Elsősorban azért nem, mert 5 perc után eldönteném, hogy megtartom. *) És, hogy milyen érdekes, hogy kóbor kutyából viszont egyet sem látni. Nem úgy értem, hogy "nem jellemző" vagy "igazán ritka errefelé", ezt tényleg úgy értsétek, hogy mióta itt vagyok, egyetlenegy kutyát nem láttam az utcán (máshol sem nagyon).
E megfigyelésemre cáfolt rá a kis vakarcs, aki persze nem kóbor, mivel idegesítő, cérnavékony hangja jól azonosíthatóan mindig egy irányból, a velünk szemközti lakóházból jön. És itt a hangsúly most a "mindig"-en volt...
Mondhatni, hogy folyamatosan. Ugat reggel, ugat este, ugat napnyugtakor és délelőtt, uzsonnaszünetben és ebédkor, hajnalhasadáskor, az éjszaka közepén, délben, dél előtt egy kicsivel, valamint utána, kora reggel és késő délután, sziesztakor, ima előtt és ima közben is, amikor a müezzin hangja rátelepszik az egész városra, és elnyomja vakarcsét, ima után, amikor a müezzin hangja már nem nyomja el vakarcsét, ima helyett, amikor valamiért kimarad (még nem találtam meg benne a rendszert, hogy mikor imádkoznak), ugat éjfélkor és ugat szürkületkor, napos időben és napos időben (másmilyen idő nincs), ugat egész nyomorral terhelt, átoktól sújtott, bolhákkal kivert életében.
Nem hangosan ugat, ahhoz tömeg és terjedelem is kéne, elvégre laptop-hangszóróval sem szokás AC/DC-koncertet hangosítani. Pusztító hatását nem a hangerővel éri el, hanem a folyamatossággal, illetve a periodikussággal. Önkéntelenül ráállsz a ritmusára, és tudod, hogy mikor jön a következő adag. A kis vakarcs ugyanis gondosan kiporciózott adagokban ugat. Nem úgy, hogy "vau", majd kicsit később esetleg még egy "vau". Összefüggő jelfolyamokban bombázza az ember agyát, nyilvánvalóan egyre frusztráltabban, amiért mi képtelenek vagyunk dekódolni. És meg kell mondanom, hogy az rögtön megállapítható, hogy az üzenet meglehetősen szofisztikált és összetett, jóval túlmutat a szokásos "vau"-n, inkább úgy hangzik, mint "wihh-wah-wah-ahwahwu-wih-wih-wah". Csak ezt olyan 9000 Hz-es hangmagasságban kell elképzelni. Tényleg, mintha Kolláth György alkotmányjogászt hallgatnánk. (Nyomatékkal kérek mindenkit, hogy akinek az előző mondatról nem ugrik be azonnal, hogy honnan származik, az most tartson szünetet az olvasásban, és kattintson erre a linkre! Nem azért, mert szükséges a továbbiak megértéséhez, hanem, mert sokat veszít, ha nem teszi.)
A kis vakarcs miatt radikálisan át kellett alakítanom az alvási szokásaimat. A Dohába érkezést követő első napok kísérletezése után nálam az a gyakorlat vált be, hogy nyitott ablaknál és bekapcsolt klímával alszom. Vagyis voltaképpen ez a standard konfigurációja a hálószobámnak éjjel és nappal egyaránt, nyitott ablak és 26 fokra állított klíma. (Tudom, tudom, elborzasztóan, otrombán nagy az ökológiai lábnyomom... Majd tavasszal veszek egy Toyota Priust, és korrigálok mindent.) Ez a gyakorlat azért alakult ki, mert ha csukott ablaknál csak a légkondi megy, akkor elviselhetetlenül mesterséges lesz a lakás levegője, így viszont mind a páratartalom, mind a hőmérséklet ideális marad.
Hát ezt a tökéletes ökoszisztémát rúgta most pofán a kis vakarcs, úgyhogy most kísérletezhetem ki a csukott ablakra megfelelő beállításokat. Azzal súlyosbítva, hogy a kis dög hangja a csukott ablakon is áthallatszik, a csillapítás épp csak arra elég, hogy ne kezdek fejvesztetten zsilettpenge után kutatni a konyhában, hanem erős koncentrációval a figyelemküszöböm alá tudom gyűrni. Néha. Egy ideig.
Végleges megoldás után kutatok, de eddig még nem találtam egyetlen kivitelezhetőt sem. Valahonnan az az ötlet bujkál a fejemben, hogy a macskákkal kellene szövetkeznem, hiszen ők vannak többen, és megkérdőjelezhetetlenül ők az utca igazi urai. Szerintem fejenként egy párizsiért simán elhallgattatnák...
