Ennek a bejegyzésnek azért így hívják a nevét, mert olyan naplószerűen sokmindenféléről lesz benne szó. (Bizony, üdítő változatosság lesz ez a blog korábbi bejegyzéseitől megszokott, már-már katonás rendezettséghez és a drákóian szigorú formai és tartalmi megkötésekhez képest, valamint végtelen hosszú, egymásba ágyazott mondatokat sem szoktam írni soha, és a mondatok végét mindig egyeztetem az elejükkel. *)

Kezdjük a legbrékingebb nyúzzal (mert hallom, már hiányolták otthonról): múlt héten megérkezett Budapestről a tervezett Dohai Magyar Maffia legújabb, egyben második tagja, Imre kollégám. (Akik a forgiból olvassák e sorokat, azokat üdvözli!) Miként Ferihegyen, úgy itt is rampás beosztásban fog szolgálni, akárcsak én, tehát közvetlen kollégák leszünk újra. Ezáltal a diszpécser irodában végre nem kizárólag urdu szó (vagy hindi vagy a faszom se tudja, mivel Indiában a Wikipedia szerint 1652 nyelvet beszélnek) fog hallatszani az angolon kívül, hanem magyar is! Jeeee!

Persze erre még egy kicsikét várni kell, hiszen akárcsak annak idején én, most Imi is a több hetes fizetett semmittevést és várakozást élvezi, sok-sok "majd értesítünk, addig csak pihenj"-jel megfűszerezve. Igyekeztem még otthon felkészíteni rá, hogy könyvet, filmet, gombolyítani való fonalat annyit hozzon magával, amennyit csak elbír, mert itt komoly és egész embert kívánó láblógatás elébe néz, és úgy látom, intelmeimet megfogadta, úgyhogy most elvan. Amúgy minden másban is éltanuló; például abbéli intelmeimet, hogy itt a fehér bőrszínnel járó pozitív megkülönböztetést hogyan érdemes viselni, olyan magas szinten tette magáévá, hogy már az első héten elkérte mérgében egy taxis nevét és igazolványát, aki rossz címre vitte - magyarán kvázi igazoltatta. Mire a csóka úgy megijedt, hogy ingyen vitte ki az új reptérre. (De mivel Imrénkben azért ott van egy magyar dzsentri eleganciája is, végül adott neki 15 rijalt baksisnak.) Szóval, kedves apuka, a gyerekkel minden rendben van. :)

Az én mindennapjaimra sok karaktert nem érdemes fecsérelni: továbbra sem csinálok semmit. Megvan ugyan a kibocsátáshoz szükséges összes vizsgajáratom (már múlt hónapban megvolt), mire tegnap eljutottak odáig - és ezt olyan ünnepélyességgel jelentették ám be, mintha maga Yoda mester mondta volna Luke Skywalkernek, hogy most már elég felkészült szembenézni Darth Vaderrel -, hogy elsejétől önállóan fogok dolgozni... Hogy miért csak elsejétől, amikor addig még van két hét, arról persze fingjuk sincs, gondolom, lehet valami ősi babiloni tradíció emögött, hogy csak újholdkor lehet rampásokat kibocsátani.

Mindössze annyit kellene tenniük, hogy - a havi beosztásokat nem bolygatva - a naponta készülő járatkiosztásokba innentől kezdve beleírják az újonnan kibocsátott diszpécsereket is, ezáltal a régieknek annyival is kevesebb járatot kell kiszolgálniuk. Ó, de ezt nem lehet ám holnaptól, csakis szigorúan elsejétől! Akkor már miért nem 2014-től, vazze?

Na, mindegy, azért így is szép a reptér, a terminálban van wifi, néha megkérnek, hogy menjek ki egy-egy érkező jártot lefogadni, azokon jókat szoktam enni, miután leszállt a személyzet. (Jaj, családom, idesüssetek! Olyan hírem van, hogy leültök: a múltkor ettem halat! Igen, én, halat! Konkrétan füstölt lazacot, és nem tévedésből ám. Felismertem, hogy az az, de gondoltam, annyira nem lehet szar, ha mindenki úgy odavan érte, úgyhogy próba-szerencse. És végül is finom volt.)

Meg még azért is érdemes repülőtéren lebzselni (de csak éjszaka, amikor már nincs meleg), mert ilyen gyönyörűségeket is láthat az ember:

Ez itt egy utánégetővel felszálló Mirage 2000 - egyike annak a 12 vadászgépnek, amelyektől a Qatar Amiri Air Force már 2003 óta próbál megszabadulni, a csillagászati üzemeltetési költségek miatt. Korábban Pakisztánnal, Indiával és Indonéziával is tárgyaltak már a gépek eladásáról, de végül mindegyik megállapodás visszapattant.

Azért jó elnézegetni őket, elég gyakran szállnak fel páros bevetésekre nappal és éjszaka egyaránt. És a múltkor az egyik ilyen mozgékony kismadár olyasmit csinált, amitől kis híján letettem a hajam: a bázisra visszatérve épp azon a gurulóúton taxizott be az egyik Mirage, amelyikre mi már kitoltunk egy induló Boeing 777-est. (Tudjátok, jön az a böhöm kerekű lapos traktor, és az orrfutót megemelve szépen kifordítja a gépet az állóhelyről, rá a gurulóútra, a repülő itt indítja be a hajtóműveit, miközben a push-back lecsatlakozik, és innentől már saját erejéből gurul ki a gép a futópályáig - ez a kitolás.) Ilyenkor a hátulról érkező légijármű a világ összes repülőterén biztonságos távolságban megáll és megvárja, hogy az induló járat megkezdje a gurulást. Nem így Katarban! A Mirage nemes egyszerűséggel kikerülte a hajtóműveit indító Boeinget, félig a megüresedett állóhelyen keresztül, majd szépen továbbkocogott... Máig nem tudom, hogy a Torony erre engedélyt adott neki, vagy csak ő gondolta úgy, hogy "á, ott én még simán elférek", mindenesetre nem hiszem, hogy valaha életemben alkalmam lesz hasonlót megfigyelni egy nemzetközi repülőtéren.

További színes híreink a dohai reptérről: itt az a szokás, hogy aki visszatér a szabadságáról, az mindig hoz valami édességet, rágcsálnivalót otthonról, és megkínálja vele a kollégákat. Nos, egy ilyen alkalommal tapasztalhattam meg, hogy azt, amit mi néha a barátainkkal egy-egy sörözés közben poénból felvetettünk, hogy kellene csinálni marhapörkölt ízű chipset meg szalonnás jégkrémet, azt, bazmeg, az indiaiak komolyan vették! A múltkor az egyik srác hozott valami rágcsát, ami kívülről arra a vegyes kréker-mixre emlékeztetett, de megkóstolva valami bitang pusztulatos íze volt - nehezen tudnám leírni, de ez a pörköltes chips-ötlet ugrott be róla.

Alakul a sivatagi klíma is, a hétvégén ezt láttam az előrejelzésen:

Kicsit olyan érzésünk volt, mintha az ittenihez képest szokatlanul enyhe és kellemes tavasz után az időjárás észbe kapott volna, hogyaszondja, "mit is akartam csinálni, mit is, mit is, a kutyafáját, pedig itt volt a fejemben... á, megvan! megszopatni minden élő teremtményt Katarban! Fűtők, munkára!" Mint az ábrán látható, a nappali hőmérséklet két nap alatt ugrott egy laza nyolc fokot, de azóta már biztosan elérte a 39-es csíkocskát is. És lesz még sokkal rosszabb...

Azok kedvéért, akik szeretnének még többet olvasni, és kíváncsiak a készülő szupermodern új dohai reptérre, a békéscsabai sajtófigyelő szolgálatom - aka. édesapám :) - megosztott velem egy kiváló cikket, amit most tovább is adok: az új légikikötő építésén egy magyar szakember is dolgozik, az ő beszámolóját olvashatjátok itt.

Magazinunkat a zenei blokkal zárjuk; rendkívül örvendeztem vala, hogy a múltkori, dalszövegekkel foglalkozó bejegyzésre ilyen aktivitással reagáltatok, a blogkommentekben és Facebookon egyaránt. Számos tippet kaptam, hogy a világ könnyűzenei termésének bőséges kosarából még mely művek lennének érdemesek arra, hogy felkerüljenek a listára. Ezek közül most nagyobbik unokahúgom, Sofija találatát osztom meg veletek, a Blink 182 együttes I Wanna Fuck A Dog In The Ass című számát. A mű finom érzékkel reflektál hangszerelésében és műfajválasztásában a country muzsikát kedvelő rurális amerikai lakosság - illetve kutyáik - mindennapi problémáira és küzdelmeire. (A kalózos szálat ugyan nem értem, de ha volna a szövegnek értelme, eleve nem is kerülhetne fel a listára, nem igaz?) Szép találat, Szofek, köszönöm! :)

Ezzel a lírai dallal kívánok hát minden lelkes olvasómnak örömteli hétvégét és nyugodt pihenést!

* Mint az, khm... közismert. /Safranek/