Bocs a hosszabb hallgatásért, csak meg szerettem volna várni, amíg az Erőss Zsolt-poszt okozta felfokozott vendégjárás kicsit alábbhagy. Ha a blog.hu statisztikája hiteles, akkor mostanra a látogatottság lassú apadással visszaállt a mérési hibahatár alá, vagyis végre újra csak Ti olvastok, drága barátaim és kedves családtagjaim. (Oké, persze méltósággal és belenyugvással viselem a népszerűséget is - hiszen ismertek, "azért gyűltünk ma össze, hogy engem dicsőítsünk" :) -, de úgy vélem, ennek a blognak nem célja a külsős érdeklődők itt tartása, sem az, hogy ezentúl csak közéleti témákról írjak.)

A minap egy teljesen szokványos, hétköznapi tevékenység indított be bennem egészen messzire gyűrűző gondolat-hullámokat: munka után, éjszaka vásároltam ezt-azt a sarki kisboltban. Rájöttem, hogy van itt egy apróság, ami az elején ugyanolyan szokatlan volt számomra, mint amilyen szokatlan most számotokra lesz, de eddig még nem írtam róla nektek. Pedig ebben az apróságban, ha kibontjuk, csírájában benne rejlik egy csomó minden, amitől Dohában annyival másabb - hogy rögtön lelőjem a poént: nyugodtabb - élni, mint otthon.

A dolog a következőképpen fest - a kisboltban nincsenek feltüntetve árak a termékeken.

Ezen, amikor először szembesülsz vele, meghökkensz, leveszed a következő ugyanolyan dobozt a polcról, hátha csak leesett a címke, aztán a harmadikat is, végül megvizsgálva más árucikkeket, rájössz, hogy ez nem tréfa, itt tényleg nincsenek árak. Ekkor úgy érzed, kapaszkodó nélkül maradtál. Hiszen így honnan tudhatod, hogy például melyik mosópor az olcsóbb? (Ja, igen, ott kezdődik a dolog, hogy a belénk rögzült reflexek eleve azt diktálnák, hogy olyan "nem hétköznapi" árukat, mint mosószer, öblítő, őrölt kávé, tejpor, fogkrém stb, alapból nem is veszünk kisboltban, mert ott drágább; a fokozottan árérzékeny magyar vásárló az ilyen holmikat jellemzően a Tesco-Auchan-Cora Bermuda-háromszögben szerzi be.) Hát, itt nem. Az első döbbenet: az egyes termékek pontosan ugyanannyiba kerülnek a sarki kisboltban, mint a nagy hipermarketekben. Erre persze csak később jössz rá, néhány próbavásárlás után - hacsak nem kérdezed meg minden egyes termék árát az eladótól, de én ezt rangon alulinak éreztem.

Tehát, amikor először vásárolsz itt, az nagyjából így zajlik: "vakon" megragadod azokat a dolgokat, amikről a csomagoláson látható kép alapján el tudod dönteni, hogy micsodák, és úgy döntesz, szükséged van rájuk, majd odaviszed őket a pulthoz. A boltos az orra alatt arabul vagy hindiül számolgatva fejben összeadja a dolgokat (esetleg egy zsebszámológéppel - pénztárgép nincs, de minek is lenne, hiszen adózás sincs) és végül angolul közöl veled egy végösszeget. És mégis, biztos lehetsz benne, hogy 37 rijal helyett sohasem fog 44-et mondani. Holott megtehetné, hiszen számodra képtelenség lenne ellenőrizni az összeg helyességét, mivel azt sem tudod, mi mennyibe kerül. Ráadásul az én bőrszínem itt az Ázsiából bevándorolt többség szemében a korlátlan gazdagság szinonimája, tehát, ha valakit le akarhatnának húzni, az én lennék. Ennek ellenére én ezt még egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, sőt, még "gyanús" vásárlásom sem volt.

Még emlékszem arra, hogy ez a merőben újfajta megközelítés mennyire sokkolt az elején. Meg arra is, hogy megszokni viszont napok/hetek kérdése volt. És szerintem már ez az egyetlen apróság is rengeteget elmond a katari életminőségről. Egy olyan közegből érkezve, ahol a számlák befizetése, a nagybevásárlások, és egyáltalán, a mindennapi élet feltételeinek megteremtése csak egy relatíve kis számú szerencsést nem tölt el folyamatos torokszorító érzéssel, ezzel a gyakorlattal szembesülni - és ráébredni, milyen jó - körülbelül ahhoz volt hasonlítható, mint amikor egy levegőtlen szobában szélesre tárnak egy ablakot. Igen, így is lehet, sőt, így kell: bemész, amire szükséged van, leveszed a polcról, amire nincs, azt nem, aztán a végén megmondják neked, hogy mennyit fizetsz és kész. (Ja, apropó, "bemész". Rájöttem ám, miért van annyi dudálás a viszonylag enyhe forgalmú utcánkban... Tudjátok, hogyan vásárolnak a katariak a sarki boltban? Autó lehúzódik a bolt előtt, tü-tü, eladó kijön, rendelés felvesz, ha sokáig szöszmötöl, újabb tü-tü, eladó kijön, vevő fizet, autó elhajt.)

Ahhoz képest, amiben mi szocializálódtunk otthon, talán már szinte felelőtlenségnek is tűnhet ez a hozzáállás, hogy nem tudod, mi mennyibe kerül, és nem is érdekel. Pedig az itt megélhető általános nyugalomnak és kiszámíthatóságnak ez csupán az egyik eleme. A lakhatást, amire a magyar átlagpolgár a fizetése közel felét költi (vagy, mert albérletet fizet, vagy, mert bankhitelt, valamint mindkét esetben rezsit), az én esetemben a cég biztosítja minden közüzemi számlájával együtt. A fizetési papírodon nem szembesülsz azzal, hogy a munkád 55 százalékát az államnak végezted ilyen-olyan adók, járulékok és egyéb közterhek jogcímén (hogy a maradék összeg elköltése után még általános forgalmi adót is fizess). A katari rijal árfolyamát fixen az amerikai dolláréhoz kötötték, ennélfogva az árfolyamkockázat szót jelentését itt valóban csak a pénzemberek ismerik, nem az egyszerű dolgozók. Az árak stabilak, a benzin ára például nagyjából egy évtized után emelkedett 2011 elején - és a káeurópai agy számára egy Monty Python bohózattal felér az, ahogy a katariak reagáltak rá.

Mentségükre szóljon, az emelés valóban váratlan és drámai mértékű volt: 25 százalékos. A 95-ös benzin literenkénti ára ezzel történelmi csúcsot döntve elérte az (ülni tetszenek?) 51 - ötvenegy - forintos szintet. Hogy ez mennyire megrázta az ittenieket, az ékesen kiderül a Gulf News cikkéből. "Álmomban nem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet" - idézi a lap a jordániai származású Haithem Farest (megj: aki egy nyolchengeres pickupot vezet). A cikk csúcspontja azonban kétségkívül az a rész - amelybe szerintem már egy kicsikét az újságírói fantázia is besegített -, ahol azt írja, hogy néhányan úgy kommentálták az emelést, hogy "ezután a közeli Szaúd-Arábiába fognak átjárni tankolni"! :) Vááááá, apokalipszis!!! Katarban is felüti fejét az üzemanyag-turizmus! (Természetesen nem ütötte fel, hiszen - lásd mint fent - a Dohában élők kábé leszarják, hogy mi mennyibe kerül.)

Félre ne értsetek, nem azt akarom sugallni, hogy a boldogság leírható egy lineáris egyenlettel, amelynek egyik oldalán a pénz van, a másikon pedig automatikusan kijön a hepinesz. De azt igenis úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van úgy leélnie az életét, hogy nem kap gyomorgörcsöt attól, hogy az élet pénzbe kerül. Az ember ettől függetlenül is megmarad egy olyan tehetséges állatfajnak, amely a legváltozatosabb módokon képes nyomorultul érezni magát, olyankor is, amikor erre látszólag semmi oka sincs. De akkor legalább saját akaratodból baszod el a boldogságod, és nem azért, mert külső körülmények lassan megfojtanak.

Igen, attól, hogy külföldre költözöl, nem leszel automatikusan és visszavonhatatlanul boldog. Ez tény. Ellenben nagyon könnyen meggyőződhetsz arról, hogy megvan-e benned a boldogságra való képesség, ha nem köti le a figyelmed a napi élet-halálharc, hanem tudsz magadra is figyelni, mert a körülményeid lehetővé teszik. (Ebből a szempontból tehát a külföldre költözés komoly veszélyekkel jár az olyanok számára, akik hajlamosak minden bajukért másokat okolni; a balosokat, a jobbosokat, a bankokat, a zsidókat, a franciákat, az asztaliteniszezőket, a BMW-seket, a védőoltásokat, a chemtraileket és a jóég tudja kiket/miket. Az ilyen ember számára súlyos lelki traumát jelenthet, ha leemelik róla azokat a terheket, amelyek miatt hagyományosan nyavalyogni szokott, mert összezárva marad a saját, irigységtől, elégedetlenségtől és gyűlölettől feketére pörkölődött személyiségével.)

Mindenki másnak azt javaslom: csomagoljatok. Még nem késő valami újba kezdeni. Lehet, hogy az ember sorsa valamikor csupán az volt, hogy túléljen, de baszki, akkor még a kardfogú tigris volt az ellenség. Ma már ki lehet tűzni magasabb célokat is - és el is lehet érni őket.