Alig vártuk, hogy végre elkezdődjön a nyár, erre itt van ez a két hét szakmai gyakorlat púpnak a hátunkra. Első nap megjelent egy csóka, azt mondta, majd kitalál nekünk valamit. Azóta nem láttuk. A dolgozók mintha direkt kerülnének minket, két teljes nap telt el, mire újra feltűnt valakinek, hogy ott ülünk egy kupacban. Ő legalább odajött, megkérdezte, szakmai gyakorlat? Mi mondtuk, hogy aha, ő bólintott és elment. Őt se láttuk többet. Csak azt nem értem, ha egyszer úgyse csinálunk semmit, miért kell bejönnünk hatra.

A délelőttöt általában henyéléssel-alvással töltjük, utána kimegyünk a közértbe kajáért. Ma vettem három kiflit, párizsit, egy Sió ivólevet meg epres négercsókot, desszert gyanánt. Ambrus meg Tibi vettek egy sört is közösen, én azt azért nem mertem, mégiscsak munkahely (még ha nem is a miénk).

Szívás, hogy csak magyar kártyánk van, mert én nem tudok ultizni, a többiek általában azt nyomják. Még jó, hogy legalább egyikünknek van mobiltelefonja, mert így lehet mást is csinálni. A zsírúj 2110-es Nokia a Gergőé, remélem, megint el tudom tőle kunyerálni ebéd után. Három játék is van rajta, és tegnap a kígyóson tizenhatezret csináltam! Csak Gergő mindig parázik, hogy lemerül az akksi.

Van az irodában egy 21 éves adminisztrátor csaj, az Adrienn, úgyhogy Ambrus most őt próbálja befűzni, mi meg röhögünk rajta. Ambrus azt állítja, hogy a csaj már beleegyezett, hogy pénteken munka után elmenjenek valahová, de szerintünk tuti kamuzik. Elég nagy lett az arca, amióta nem szűz. De majd kiderül pénteken. Nyilván az Adriennél nem merünk élesben rákérdezni, ő meg magától nem beszélget velünk.

Állítólag a Petra is itt van valahol gyakorlaton a közeli papírgyárban. Petra már azóta az iskolai farsang óta nagyon tetszik nekem, ahol én Axl Rose-nak voltam öltözve, ő meg kurvának, de mint később kiderült, ő csak nem készült el időben a jelmezével. A papírgyár itt van két megállónyira, úgyhogy arra gondoltam, egyszer át kéne mennem, amíg itt vagyunk, mintha csak véletlenül jártam volna arra, és akkor elhívhatnám a Palatinusra – a barátnőjétől tudom, hogy úgyis oda szoktak járni, úgyhogy talán nagyobb eséllyel mond igent.

Igazából ma kellett volna átmennem – csak ilyen gáz pólóban biztos nem fogok, és a hajamat sem zseléztem be –, mert holnap, azt mondták, egész nap pakolni fogunk. Van a telepen egy kisebb raktárépület, ami dugig van mindenféle rozsdás lemezekkel, azokat kell kipakolnunk, megnézni, hogy melyik nem festékes, azokat visszapakolni, a festékeseket meg megpucolni hígítóval, és úgy pakolni vissza.

Felemelő lesz, bazmeg... Csak azt nem tudom, mit fogok majd a munkanaplóba írni, ha ennyit csinálunk az egész két hét alatt.

*  *  *

Egy rakodó rázott fel álmomból, hogy legyek kedves kiszállni abból az üres poggyászkonténerből, amit alvásra szemeltem ki, mert rakodnának bele. Hihetetlen, hogy két év reptéri munka után kellett rájönnöm, hogy a konténerek csapott oldalfalának meredeksége pont megegyezik egy ideális nyugágyéval, az alapjuk szabványos hossza pedig pontosan a lábaim hosszával, ennél ideálisabb fekvő pozíciót tehát keresni sem lehetne. A Qatarnál ráadásul rendszeresítve vannak olyan AKE-konténerek, amelyeknek csak a váza alumínium, az oldalai viszont erős műanyag ponyvából vannak. Értelemszerűen, rugalmasságuk révén ezekben még kényelmesebb a fekvés, mint a hagyományos alumínium konténerekben.

Miután kikászálódtam, eszembe jutott, miért is másztam be oda – körülnéztem, és rájöttem, hogy a valóság pontosan ugyanolyan siralmas, mint az álmom volt.

A helyzet úgy áll, hogy kedves cégem az eddigi semmittevést úgy tervezte meghosszabbítani, hogy néhányunkat, új dispatchereket elküldött úgynevezett familiarization-re, ami azt a célt szolgálja, hogy személyesen, a helyszínen tapasztaljuk meg, mivel foglalkoznak a társszolgálatok, akikkel egy járaton együtt kell dolgoznunk, hogy zajlik náluk az élet. A cél természetesen üdvözlendő, felbecsülhetetlen hasznosságú lehet a tudás, hogy pontos képed van arról, hogy a rádió másik végén lévő személynek milyen teendői vannak mondjuk járatindulás előtt 20 perccel, amikor neked elkezd égni a talaj a lábad alatt. A gond azzal van, hogy az ehhez szükséges időt kissé elmérték, így például három teljes napra delegáltak minket a poggyász-osztályozóba. Amiből itt Dohában van összesen négy, és ez csak az egyik, tehát az összesre van négyszer három napunk... Megfigyelésem szerint egy átlagos érdeklődésű ember 72 óráig bírja, ha kötelező ott lennie valahol, ahol semmi teendője nincs, mielőtt elkezdené keresni azokat a berendezési tárgyakat, amelyek elég masszívak ahhoz, hogy elbírják a testsúlyát, ha úgy dönt, felköti magát rájuk. Én az átlagosnál egy kicsivel fokozottabb érdeklődésűnek tartom magam, nálam ez az idő 36 óra volt, vagyis a második nap felénél fordult meg a fejemben először az öngyilkosság mint reális alternatíva.

Egy ötfős delegáció tagja vagyok, négy indiaival, akiket nehezen tudok megkülönböztetni egymástól. Mindegyik egységesen 160 centi magas, és hülyén beszélnek angolul, már amikor muszáj nekik, mert egyébként egymás közt természetesen anyanyelvükön beszélnek, úgyhogy én ezzel élből ki is vagyok zárva, ami, megjegyzem, az egyetlen pozitív jellemzője az elmúlt napoknak. Úgy alakult, hogy ösztönösen vezetőjükké választottak, mert amíg ők riadt fehér egerekként, fejüket összedugva egymásra meresztgetik fekete gombszemeiket, és arról tanakodnak, hogy ezt vagy azt nekünk szabad-e csinálnunk (átmehetünk-e az út túloldalára, ihatunk-e vizet az automatából, dohányozhatunk-e a kijelölt dohányzóhelyen), addig én általában odamegyek a legelső utamba akadó emberhez és megkérdezem. Ennek köszönhetően már másnapra kialakult az a csapatfelállás, hogy ha megyünk valahova, akkor elöl megyek én, mögöttem szigorúan egy lépéssel lemaradva pedig négy 160 centis megszeppent indiai. Az elején még próbáltam őket bevárni, de olyankor ők is lassítanak.

Tennivalónk pedig valóban kétségbeejtően semmi nincs, így ha az otthoni, keresetkiegészítés gyanánt vállalt feladataimat pár napja nem cross-platformosítottam volna mobiltelefonra, akkor már tutira megőrültem volna – egyrészt a semmittevéstől, másrészt meg attól a tudattól, hogy naponta nyolc órát vagyok kénytelen elbaszni a semmire, míg amazokkal meg nem haladok.

És a másik őrjítő aspektusa ennek az egész helyzetnek az, hogy szemlátomást ez az egész csak engem zavar, emiatt lassan én érzem magam bolondnak. Azt még elfogadom, hogy a négy indiait nem zavarja, és ők zokszó nélkül hajlandók egészen addig kizárólag a mobiltelefonjuk nyomkodására szorítkozni, amíg ettől eltérő utasítást nem kapnak. Ami ennél sokkal zavarba ejtőbb, hogy mintha a céget sem zavarná, holott szerintem azért elég tetemes összeget fizetnek nekem havonta ahhoz, hogy ezért a pénzért ne csináljak semmit. Talán itt érhető tetten annak hatása, hogy a Qatar Airways állami tulajdonban van (ráadásul melyik államéban... valószínűleg az éves fizetésem egészének fedezetét uszkve 1 milliszekundum leforgása alatt nyerik ki valahol a sivatagban, kőolaj vagy földgáz formájában...)

Ja, és egyébként az "álmomba" beleszőtt párbeszéd az egyik szakival valóban nagyjából így játszódott le. Akkor már második napja ültünk hellyel-közzel ugyanazon a helyen, mire ez a fickó (btw, a részleg egyik menedzsere) odajött, hogy megkérdezze, amúgy mégis ki a fakk vagyunk mi. A válasz: új dispatcherek. Kérdés: és úgy közelebbről mi célból vagyunk itt? Válasz: familiarization céljából. Kérdés: és familiarizálódtunk már? Egyhangú válasz: nem!
Tudomásul vevőleg biccentett és elment.

Hihetetlen... Újra tizenhat vagyok, szakmai gyakorlaton az isten háta mögött.