(Most egyszerűen csak úgy csinálok, mintha nem telt volna el két hét az előző bejegyzés óta, oké? Feltűnés nélkül kövessetek.)

(...)
– Menjünk inkább az Italian Jobba! – javasolta erre Anikó.
Az Italian Job a Radisson hotel olasz étterme. Szívmelengetően olaszos hangulatú, takaros kis hely, ahol egy emberként kezdtük el sajnálni, hogy egyikünk se látta az 1969-es, eredeti, Michael Caine-féle Olasz melót, csak a 2003-as remake-et. Az a nehezen elűzhető meggyőződésünk támadt ugyanis, hogy ha láttuk volna, akkor most értenénk, milyen megfontolásból öltöztette valaki a személyzet összes tagját benzinkutasnak/autószerelőnek egy olasz étteremben, ráadásul épp piros overálba. Azt mégsem fogadhattuk el magyarázatnak – bármilyen gyors eredménnyel kecsegtetett is a probléma megértésében –, hogy biztos itt is mindenhol Lakatos Márk a stylist.

A kaja egészen mesteri volt, a ház elnevezését viselő "Italian Job" pizzát kóstoltam meg, amin pármai sonka, ananász és olíva volt – római emlékeket idézően hagyományos ízű, jó paradicsomos pizzaszósz-alapon. A többiek is igen elégedetten néztek ki a fejükből a carbonarás spagettijük és marhahúsos raviolijuk elfogyasztása után.

Apropó, ideje, hogy megismerjétek végre a társaságot. Annyit meséltem már a munkáról, repülőtérről, katariakról, de nem ezektől válik az ittlét elviselhetővé, hanem a barátoktól, akikkel általában a csütörtök estéket töltjük együtt (tudjátok, itt a péntek a hétvége első napja, ezért a csütörtök tölti be a leeresztőszelep funkcióját – annak ellenére, hogy a "kemény mag" háromnegyedének az olyan fogalmak, mint hétvége és hétköznap lényegében semmit nem jelentenek, mivel vagy repülünk vagy a reptéren dolgozunk, és ilyen tekintetben a munkarendünk folyamatos). Ismerjétek meg tehát Anikót és Suzyt, akikkel a Qatar Airways járatain futhattok össze légiutas-kísérőként (vagy csütörtök esténként a Pearlben, esetleg, mint ezúttal, az Italian Jobban vagy éppen a sivatagban – de ne szaladjunk még ennyire előre), valamint Lacit, akinek egyedüli kakukktojásként nincs köze a reptérhez. Laciról azt kell tudni, hogy az első és egyetlen szalmaszálam volt Dohába érkezve a normális szociális léthez, és ezt valószínűleg sosem fogom tudni eléggé megköszönni sem neki, sem Tyuki barátomnak, aki közös ismerősünk, és amikor nyáron futólag nálunk vendégeskedett, megadta Laci elérhetőségeit. Tyukiról pedig azt kell tudni, hogy ő ugyanaz a Tyuki (Szabolcs, Szabi), akit még a hajós korszakom kezdetén, az Imagination fedélzetén ismertem meg, hogy aztán egy laza, de mégis, úgy érzem, mélyen megalapozott sorsközösség és barátság alakuljon ki közöttünk (hogy aztán megadja egy olyan barátja elérhetőségét, aki ismeretlenként Dohába érkezve majd legfőbb támaszom lesz, hogy aztán vele is mélyen megalapozott sorsközösség és barátság alakuljon ki, hogy aztán... és így tovább).
Meglehet, hogy túlzóan és bőkezűen bánok ebben a bekezdésben a "barátság" szóval. Nyilván sok szempontból hasonlítható a mostani izoláltságom a hajós izoláltságomra, ha nem is annyira durva, és tudom, hogy az ember ilyen helyzetekben hajlamos néha a "haver" címkét is inkább "barátra" cserélni, mert valami ösztön ezt diktálja neki. Mégsem hiszem, hogy nagyot tévednék, és erre pont Szabi kapcsán adott jó példát az élet – lám, az egymásra utaltság és a komfortzónából való kényszerű kilépés tényleg képes tartós értékké nemesíteni felszínesnek tűnő kapcsolatokat is. Bár sosem voltam katona, így nem is éltem át az ott kovácsolódó barátságok igazi természetét, de épp eleget hallottam róluk ahhoz, hogy tudjam, különlegesek. (És most, hogy ezt ilyen szépen, okosan átláttam, már csak arra kellene rájönnöm, hogy akkor mi a bánatért hagyom, hogy eközben éppen most, a szemem előtt épüljön le odahaza egy valódi, különleges, megannyi sírós/nevetős – vagy éppen sírva nevetős – pillanatot termő évtizedes barátságom... Mert egy fasz vagyok?)
Tyukiról/Szabiról amúgy a blog "első időszámításából" többek közt a „Gyerekek, ma elloptam egy rákot!” és az Innen máshová című bejegyzésekben esik említés. És el kell áruljam nektek, ez, hogy a sors éjsötét vizeibe még hajós karrierem kezdetén dobott kövek hullámai három évvel később egészen a dohai partokig hullámozzanak, ez nekem valami annyira hátborzongatóan tetszik, és olyan szép keretet ad a blognak, hogy legszívesebben a mai bejegyzést ezzel az öncélúan gyönyörködtető, és valószínűleg senki mást nem érdeklő képpel zárnám. :)

De persze nem fogom, mert adós vagyok a sivataggal.

Szóval, miután az Italian Job Fülöp-szigeteki személyzete énekelni kezdett (túl hangosan, túl hamisan és túl filippínó angolsággal), belőlem meg előjött az amúgy is gyatrán leplezett kulturális intolerancia*, a távozás mezejére léptünk. (* Pedig, aki jól ismer, az tudja, hogy két dolgot gyűlölök igazán a szívem mélyéről: ha valaki nem tiszteli más népek kultúráját, valamint a hollandokat. – ezért az idézetért most odahaza egy másik Laci, azaz Lackóm volt rendkívül hálás, tudom.)

Az étterem előtt elköszöntünk ötödik vacsoratársunktól, Istvántól, akiről megtudtam, hogy erdélyi magyar, ennélfogva az este folyamán az olasz étkek mellől nem kellett nélkülöznünk a székely történeteket sem – kedvenc kombinációm. Ja, igen, ezzel kapcsolatban keltettem egy kisebb fajta döbbenetet, amikor bejelentettem, hogy az én szívemhez milyen közel áll ez a fajta humor, amikor valaki ritkán szól, de ha igen, akkor nagyot (vagy ahogy egyik bálványunk, Bödőcs Tibike fogalmazta meg nagyapjáról mesélve: ritkán szólal meg, mert meggondolja, hogy mit mondjon, és van úgy, hogy két mondat között rendeznek olimpiát is), mire a megkövült arcokat látva kénytelen voltam hozzátenni, hogy ezt nem úgy értettem, mintha én ezt a fajtát valaha is művelném, csak annyit mondtam, hogy szeretem. :)

A távozó István helyett felvettük Andort – szintén a Qatar kabinszemélyzetének tagja –, hogy így megerősödve induljunk a sivatagba. És hogy miért mentünk oda? Mert aznap este érkezett a Geminidák meteorraj, én meg arra gondoltam, hogy a sivatagból hullócsillagot nézni valami iszonyatosan kúl dolog lehet, és a többiek vevők voltak rá. Sőt, olyannyira, hogy Suzy képes volt kimondottan ezért termoszt venni, hogy hozhasson benne forró teát nekünk.

Eredetileg arra számítottam, hogy Laci terepjárójával a legrövidebb úton elhagyjuk Dohát, hogy így távol kerülve a fényszennyezett metropolisztól láthassunk is néhány csillagot. Nem így Laci, aki azt mondta, hogy a Dohától 60 km-re levő SeaLine Beach felé vesszük az irányt, mert – és itt csinált az agyam egy nullával való osztást –, idézem a sofőrt: "ott tudja, hol a sivatag". Hát, Lacibazmeg, azért Katarban sivatagot találni nem egy akadémiai szintű feladat, tekintve, hogy Katar nem áll másból, mint 1 db. sivatagból, ill. 1 db. Dohából, valamint nyomokban mogyorót is tartalmaz. De senki nem érezte úgy, hogy vitába kellene szállnia ezzel a tervvel, elvégre a SeaLine melletti sivatag is biztosan van olyan jó, mint bármelyik másik sivatag, sőt, utólag merem állítani, hogy a legjobb sivatag, amelyben valaha jártam.

A helyszínre érve az atomháború utáni Föld poszt-apokaliptikus látomása elevenedett meg előttünk a Mad Max című filmből. A jobbára kihalt országút után a sivatag dűnéi – az éjjel 11 órai időpont dacára – szinte tömve voltak autókkal. Nyitott kerekű homokfutók, hatalmas terepjárók, reflektorokkal felszerelt motorok és quadok rótták a homokot mindenfelé mint motorizált svábbogarak, a dűnék oldalában pedig szerte apró, villanyfénnyel megvilágított táborok álltak. Ha lett volna egy olajfinomító a környéken, megesküdtem volna, hogy a sivatag technopunk népe a hajnal érkeztével épp azt készül megrohamozni. Most, hogy jobban belegondolok, van ott egy finomító, nem is olyan messze...

Leeresztettük az abroncsokból a nyomást, Laci összkerék-meghajtásra kapcsolta a váltót, és nekiálltunk megmászni az orrunk előtt meredező homokdűnét. De valahogy sehogyan sem sikerült rá felkapaszkodnunk, mert a teteje előtt mindig elfogyott az erő/lendület. Laci szerényen szabadkozott is, hogy "ez csak véhat, nem vényolc", majd néhány újabb kudarcba fulladt kísérlet után már kicsit panaszosabban, hogy "nem húúz". Mint pár perccel később kiderült, miután a kocsi mozdíthatatlanul elásta magát a homokban, valamint megéreztük az orrfacsaró égett szagot, hogy vélhetően az autó menetteljesítményét sokkal kevésbé befolyásolta hátrányosan a kettővel kevesebb henger, mint a behúzva felejtett kézifék. :)

A bekapcsolt vészvillogóra aztán percek alatt megjelent egy másik terepjáró három fiatal arabbal, akik szakavatott mozdulatokkal percek alatt kirántották a Toyotát a homok fogságából. Elsőre vonakodtunk elhinni, hogy a ránézésre tizennyolcnál nem idősebb sofőr már tíz éve járja a sivatagot, de látva a magabiztos profizmust, talán mégis lehet benne valami.

Kézifék nélkül persze már játszi könnyedséggel hódítottuk meg a kiszemelt csúcsot, és jutalmunk nem maradt el: ideális hullócsillagnéző-piknikező helyet találtunk. Míg a lányok a leterített pokrócon a teát és aprósüteményt szervírozták, én gyorsan megírtam sms-ben életem másik felének, hogy már láttam hullócsillagot, és hogyhogy még nincs mellettem. Aztán én is kiterültem a többiek mellé a pokrócra, és felváltva visongtunk, hogy "húúúúúúúúúúúú, láttadaztottláttad?", és rájöttünk, hogy élni nagyon jó dolog, és örültünk, hogy ennek a jó dolognak csak egyszer akart durván és véresen véget vetni egy öblös motorhanggal a dűnénket rohamozó tereprallys (de Andor hősiesen felugrott és elszaladt figyelmeztette), és rengeteget nevettünk és aztán még azon is nevettünk, hogy előtte min nevettünk.

Aztán meg picsamód fázni kezdtünk, pedig mindenki felszerelkezett meleg pulóverrel és kabáttal, de így is be kellett látnunk, hogy – káprázatos hullócsillagok ide vagy oda – a sivatagban éjszaka kurva hideg bír lenni. Egyikünk sem számított rá, hogy Katarban valaha az életben még fázni is fogunk. Ráadásul 20 percre rá már kezdett úgy tűnni, hogy inkább "hullócsillagok oda" a felállás, mert amennyi felhő csak volt a közel-keleti régióban aznap éjjel, az mind odagyűlt fölénk, és távozási szándékuknak vajmi kevés jelét adták.

Mi azt tettük, amit minden, kicsit is elhivatott ember tett volna a helyünkben, ha kizárólag azért autózott volna 60 km-t a sivatagig, hogy ott hullócsillagokat nézhessen. Hazamentünk.