Na, ilyen az, amikor csak kilencre megyek be dolgozni, van időm kialudni magam, nem vagyok élőhalott, amikor hazaérek, és van kedvem blogot írni!
Elnézést az eddigi hanyagolásért – az alább olvashatók nagyjából feltárják majd az okokat –, most igyekszem utolérni magam a történetben, amennyire ez lehetséges. Csapongó posztra készüljetek.
Valahol ott hagytam abba a hiteles és mértéktartó tájékoztatásotokat, hogy megvoltak a tréningjeim és elkezdtem élő járatokon gyakorolni. Kezdetben ez úgy zajlott, hogy a munkaidőm alatt random csapódtam különböző kollégák mellé, hogy tanuljak tőlük a járataikon. Az esetek 90 százalékában én Dhaferrel, tunéziai munkatársammal tartottam, akivel kezdetektől egy húron pendülünk (egyértelműen sokkal jobban kijövök az észak-afrikaiakkal, mint az amúgy túlerőben lévő indiaiakkal, a skála túlsó felén pedig a filippínók állnak). Dhafer úgy szolgálja ki a járatokat, ahogy azt én is csináltam Ferihegyen – na jó, majdnem úgy... ő nem rulettezik közben online –, vagyis odafigyel a szabályokra, komolyan veszi, amit komolyan kell, de nem parázza túl, ha valami probléma van, járatok között pedig hála Istennek egyáltalán nem hajlandó a munkáról beszélni. Nehezen viselem, amikor valaki úgy áll hozzá, mintha ez az életünk, nem pedig csupán a munkánk lenne. Szóval nagyon jó páros voltunk, ráadásul nem várt kettőig se', hogy bevonjon a dolgokba, már talán a harmadik közös járatunkon az én kezembe nyomta a rádiót és az én mobilszámomat ütötte be az online rendszerbe (magyarázat: a rádióforgalmazás itt annyira túlterhelt – ööö, helló, Celebisek, ismerős? ;) –, hogy a kiszolgálás ellehetetlenülne, ha a beszállítókapuból vagy a load controltól nem tudnának közvetlenül is felhívni minket sürgős esetben), oszt' előzékenyen rámutatott a kiszolgálandó légi járműre, hogy csak tessék, ha kérdésed van, itt vagyok.
Idilli párosunkat egy hétre rá az robbantotta szét, hogy odafent megszületett az újoncok képzésének végleges terve: mindannyiunkat egy-egy kijelölt veterán rampás – a továbbiakban: mentor – mellé soroltak, onnantól kezdve az ő műszakbeosztása szerint járunk dolgozni, a számukra kijelölt járatok egyben a mi gyakorlójárataink is (az összes), és a vizsgajárataink sikeréért ők is személyesen felelősek. (Ex-kollégák kedvéért: azért, amikor azt mondom, "összes", akkor itt napi kb. három, maximum négy járatra kell gondolni... Otthon mennyit szolgáltunk ki egy nap? Hatot? Hetet? Többet?)
Ez az intézkedés számomra egy halálos ítélettel ért fel, ugyanis az én kirendelt mentorom beosztása a hajnali műszak... Kísértetiesen hasonlít egyébként ez arra, ahogy Ferihegyen jártam újonc rampás koromban, amikor is egy teljes hónapon keresztül hajnali 5-kor kezdtem a napot, Zenyó mester mellé beosztva, aki akkor szeretett járni, mert olyankor a cég fizette a taxit. Viszont legalább egyetlen hónap alatt begyűjtöttem a kibocsátáshoz szükséges számú járatot, no és persze tudást, meglett a szaxóm, és, ha nyűglődve is, de rampást faragtak belőlem – köszönöm, Zenyó, sokadszorra is! :)
Lett tehát új mentorom, neve Anish, természetesen indiai, de örömmel jelenthetem ki, hogy nagyon jól jártam vele. Anish szintén nem egy kapkodó idegbeteg, és szerencsére nélkülözi honfitársai egyik jellemző tulajdonságát, azt, hogy olyankor is szinte kiabálva kommunikálnak, ha a másik fél méterre áll tőlük. Az itteni szakma a kisujjában van, és sietni vagy idegesnek lenni még nem láttam, pedig volt már együtt necces járatunk, valamint állandó szavajárása a "correct, correct" – ja, az indiaiak angolul mindent kétszer mondanak, a "same-same" azt jelenti, ugyanaz, a "good-good" meg a nagyon jó, a leggyakoribb válasz pedig bármilyen kérdésre/kérésre az "okkéokké", akkor is, ha úgy ül ki a bamba arcukra, hogy fingjuk sincs, miről beszélsz, mintha vörös neonbetűkkel lenne a homlokukra írva. Ezekhez a szavakhoz jellegzetesen billegtetik a fejüket jobbra-balra.
Ja, időközben belecsöppentem egy másik projektbe is: a kis kézi rádió adó-vevőink csatornakiosztásának áthangolását kell menedzselnem. Belecsöppentem... egyenesen a nagyfőnök, Kovács Jenő bízott meg vele (vagy a kollégáimnak egyszerűen csak "Dzsínó", esetleg "Miszter Jáno", hiába magyarázom nekik, hogy a Janó meg a Jenő két különböző keresztnév magyarhonban). Itt annyi kitérőt engedjetek meg, hogy elmeséljem, hogy a személyem – pusztán a nemzetiségem okán – kezdetektől egy nagyon óvatos puhatolózás tárgya. Mindenki próbálja kideríteni, mennyire kell tartania tőlem amiatt, hogy én is és a ground handling feje is magyarok vagyunk... Volt, aki odáig merészkedett, hogy megkérdezze, rokonok vagyunk-e. :) (Hát persze, bazmeg, mert Magyarország egy annyira kicsiny ország, hogy itt mindenki rokona mindenkinek, nem?) Mondanom sem kell, ez nekem egyáltalán nem hátrányos, így különösen ügyelek arra, nehogy véletlenül eloszlassak bennük bármilyen gyanút, ami Jenővel való oszthatatlan és évezredes barátságunkra vonatkozik. (Ezt most csak a volt kollégák fogják érteni, elnézést: látjátok, itt tényleg van létjogosultsága a "Kálmán vajon kinek a kicsodája?" kérdésnek! :D)
A rádiós projekt nagyon kedvemre való dolog, mert rögtön sikereket értem el benne. Először is kiderítettem, hogy a másfél éve(!) egyszer már jóváhagyott végleges csatornakiosztás úgy szar, ahogy van, lehet elölről kezdeni az egészet. Ezután magamhoz is ragadtam az összes egyeztető folyamatot a különböző részlegvezetőkkel, és, láss csodát, másfél hónappal később már sikerült is (újra) lezárnunk a csatornakiosztások feletti vitát, immár megfelelő eredménnyel. Vagyis másfél hónap alatt újra eljutottunk oda, ahol ők másfél évvel ezelőtt jártak, és szerencsére Jenő nem volt fukar az elismeréssel. (Jaj, ne legyetek már ennyire magyarok, nem, természetesen nem pénzről, előléptetésről, céges kocsiról beszélek – megköszönte. Na, ilyet például egy indiai nem csinál. ...De most, hogy visszagondolok: mintha a Celebinél sem lett volna nagy divatja ennek, ha valamit jól csináltam...)
A még ennél is kézzelfoghatóbb előnye a különmegbízatásnak az volt, hogy a hajnalozás helyett önkényesen kis ráhatással visszahelyeztem magam egy kényelmes, délelőtt 9-től délután 5-ig tartó műszakba (könnyű volt megtalálni azt az embert, akinek a megfelelő kérdések megfelelő sorrendben történő feltevése után úgy tűnt, hogy lényegében az ő ötlete volt, hogy én ne hajnalra járjak, amikor az összes rádió kint van a rampán a kollégák kezében, és úgysem tudok csinálni velük semmit).
Ezzel a trükkel egy újabb hónapot sikerült elalibiznem tényleges munkavégzés – és, ami a lényeg, koránkelés – nélkül, de a jó világnak három hete, a csatornavita lezárásával vége szakadt; visszarendeltek hajnalra (ez alatt az idő alatt Anish másik tanulót terelgetett a helyes útra). Na, azóta nem tudok munkán és alváson kívül bármi egyéb értelmes elfoglaltságba fogni, és ezt sínylette meg a blog frissítése is.
A napirendem most úgy néz ki, hogy 5.10-kor kelek fel először, majd 5.20-kor és 30-kor még kétszer. Mivel 45-kor kellene elindulnom ahhoz, hogy 6-ra az irodában legyek, így értelemszerűen elkésem, hiszen én csak 50-kor tudok útnak eredni a "szundi" gomb folytatólagos lenyomása miatt, viszont!... mivel felfedeztem egy helyet, ahol a terminálban kívül is van kártyaolvasó gép, ami az érkezés/távozás idejét regisztrálja, a háztól pedig bringával pont tíz perc az út odáig, így papíron mégsem kések el soha, mert a beléptetős-fémdetektoros hercehurca nekem már mind a munkaidőmben történik, mert addigra már lehúzom a kártyámat még kint... háhá! Ezután Anish-sal elkezdjük csinálni a napi melót, a reggeli első járatomon megiszom a reggeli első kávém, délután 2-ig meg még csinálunk ezt-azt, aztán hazagurulok és általában folytatom az alvást. Aminek vagy az a következménye, hogy este már nem ébredek fel, másnap reggel 5-kor mégis ugyanolyan álmos vagyok, vagy, ha fel is ébredek, abban sincs túl sok köszönet. Hát, ez nem hangzik valami túl érdekesen, igaz-e? Én is pont így érzem.
A múlt héten viszont a hagyományos értelemben vett munkám is mérföldkőhöz érkezett. Korábban, még november tájékán, amikor még épp csak összeverődött a frissen felvett tanulókból álló 6-7 fős banda, és mihaszna szakmai gyakorlatokon töltöttük az évezredeknek tűnő időnket, elhatároztam, hogy akárcsak Ferihegyen, itt Dohában is nekem kell az elsőnek lennem, aki kibocsátást szerez, mert másfajta cél kitűzésének nemigen láttam értelmét. Ezt húzta némileg keresztül a fenti rádiós projekt, hiszen onnantól kezdve én nem jártam járatokra, míg a többiek igen, így várható volt, hogy le fognak körözni. De akkor, abban a torokszorító, komoly belső vívódásokkal terhelt három másodpercben, amikor meghoztam azt a kiérlelt döntést, hogy a nemes céloknál többet ér az egészséges alvás, elfogadtam ezt a kompromisszumot.
Nem így történt. Kábé kéthétnyi gyakorláson voltunk már túl, amikor egyik reggel Shakeel, az aznapi senior dispatcher – az aznapi váltás közvetlen főnöke – valószínűleg azzal az elhatározással kelt fel és lépett be az irodába, hogy aznap tenni fog valamit (állítólag minden indiai érez ilyesmit az élete folyamán, sőt, vannak, akiknél 4-5 évente rendszeresen megismétlődik, hogy valamit dolgozni akarnak). Vagy csak egyszerűen elege lett abból, hogy a tanulók már két hónapja járják a járatokat (mármint a többiek – én akkor két hete jártam őket, na jó, a Dhaferrel töltött időket is ide számítva mondjuk három), látható eredmény nélkül. És akkor dörgő bajusszal rám mutatott, és azt mondta, Kalman, today you have a checkout! Én meg azt mondtam, hurrá, és valóban: aznap délután meg is volt az első vizsgajáratom, amivel bár személy szerint nem voltam száz százalékosan megelégedve, arra pont elég volt, hogy ők viszont meg legyenek elégedve vele. Így aztán mégis én szereztem meg a tanulók közül az első pipát a három szükséges vizsgajárat megfelelő rubrikájába. Tegnap pedig jeleztem, hogy nagyon szeretném a másodikat már jövő héten letudni, majd legkésőbb február közepéig a harmadikat is, megszerezni a piros mellényemet és teljes jogú dispatchernek lenni.
Azért azt elárulom, hogy a nemes célok ezúttal is egy kicsit háttérbe szorultak. Bár nekem az életben minden verseny, most még ennél is jobban motivált az, hogy ha önállóan kibocsátott rampás leszek, akkor többé nem kell majd Anish műszakját húznom, hanem megkapom a sajátomat – és nincs az a manipuláció, amit ne vetnék be annak érdekében, hogy az ne délutános vagy éjszakás legyen...
