Ahogy az borítékolható volt, az Évértékelő poszt indiaikkal és egyéb nációkkal foglalkozó része kicsapott pár biztosítékot. (Aaaaaannyira sajnálom, de téééényleg! :)) A hatást fokozta, hogy a Határátkelő blog is megkeresett, hogy lehozná az írást, így aztán a dolog kikerült az ismerősi körből és boldog-boldogtalan kommentelni kezdte - nyilván itt is érvényre jutott a Pankovjavszkij-Győzike Kognitív Recipriverexluzíva Elmélet, amely a világon elsőként írta le azt a törvényszerűséget, hogy a netes hozzászólások számosságának növelésével azok értelmi szintje fordítottan arányosan csökken.
Természetesen nem kívánom olyanok véleményét kommentálni, akik sosem dolgoztak együtt a fenti népekkel, az jóval beszédesebb visszajelzés számomra, hogy azok az ismerőseim, akiket még Dohában ismertem meg, de azóta már ma'asalamát mondtak Katarnak, jellemzően egy "szívemből szóltál"-lal nyugtázták a bejegyzést.
De, hogy ne érjen az a vád, hogy csak nyafogok (vagy, mint ahogy arra teljesen jogosan rámutattak, fikázok, holott a deklarált cél a fikától való minél távolabb levés lenne - na, pont ezért kell dobbantanom innen), ezért a mai bejegyzésben nagyon konstruktív leszek, és túlélési tippeket adok azoknak, akik mégis erre a vidékre - vagy ne adj Isten még keletebbre - készülnének hosszabb időre.
Alapvetően két fő ellenségünk van, a szagok és a hangok.
A szagok ellen legjobban úgy vehetjük fel a harcot, ha kerüljük az olyan helyeket, ahol sok ember verődik össze. Mivel a tömegközlekedés egyébként is szinte ismeretlen Dohában, így ezt a fajta kényszerű összezártságot viszonylag könnyű megúszni. Én gyakorlatilag még nem találkoztam itt olyan emberrel, aki már utazott volna buszon, annak ellenére, hogy léteznek buszjáratok.
Érdemes körültekintően megválasztani a bevásárlás időpontját is, ugyanis a zsúfolt élelmiszerüzletekben könnyű begyűjteni egy-egy öklendezésre késztető szag-impulzust, ráadásul csúcsidőben még a fizikai kontaktus sem kizárt, amit pedig végképp el akarunk kerülni egy indiai esetében. Célszerű a délelőtti órákban boltba menni, olyankor a kölkeikkel sivalkodó arab nők vannak többségben, akik viszont legalább tiszták és nem büdösek.
Kerülendők a templomok, a hivatalos épületek imaszobái és ezek környéke, ugyanis itt leveszik a cipőket és az imaszobán kívül tárolják.
A munkahelyen például nekem mindennap egy 5-8 perces extra sétába kerül, hogy nem az irodánkhoz legközelebbi kaput használom a reptérre való bejutáshoz, hanem körbemegyek az utasterminálon keresztül. Ennek oka az, hogy a irodához közeli kaput használja minden földi kiszolgáláshoz tartozó dolgozó (rakodók, takarítók, eszközösök), a biztonsági kapun való belépéshez pedig le kell venniük az acélbetétes munkavédelmi bakancsot. Csak képzeljük el mondjuk egy rakodó esetében: nyár + ötven fok + nyolcórás műszak + végig ugyanaz a kezeslábas + acélbetétes bakancs levéve. Mindez szorozva percenként harminc emberrel... megvan a szag?
Nos, ha az orrunk és gyomrunk védelme érdekében megtettünk minden fenti óvintézkedést, akkor javasolt a fülünket is hasonló áldott izoláltságban részesíteni. A hangok elleni védekezés nem annyira triviális, mint a szagok elleni, ráadásul a hanghatásokkal szembeni intolerancia - ellentétben a szagokkal szembenivel - csak hosszú idő alatt épül fel, nem azonnal jelentkezik. (Tapasztalatom szerint akkortól kezdesz már a hangoktól is rosszul lenni, amikor tudatosul benned, hogy rókáznod kell az egész pokoli helytől, úgy, ahogy van - ilyenkor viszont már sürgős beavatkozásra van szükség.)
Azt egy európai emberrel könnyű beláttatni, hogy célszerű megkímélnie magát attól a jellegzetes hangtól, amikor ezek a drága ázsiai orkok egy határozott és dobhártyaszaggatóan hangos harákolással felszívják a torkukból a slejmet és diadalmasat köpnek. Az igazán rossz hír, hogy valami genetikai mutáció révén ezek nemcsak olyankor képesek és szeretnek harákolni, amikor köpni is lehet hozzá, hanem bármikor és bárhol, azaz zárt térben is, és ilyenkor csak a rettenetes, gerincroppantó hang marad, ahogy felszívják az anyagot, és aztán... nem tudom, hová teszik, de nem is akarok belegondolni. Hozzáteszem, ez az ő "kultúrájukban" teljesen normálisnak számít, nem kelt megütközést.
A másik hanghatás, ami ellen védekezni kell, az a "zenéjük". Az ország siralmas állapotáról mindent elmond, hogy körülbelül hatvan olyan rádióadó van, amely indiai zenét és műsorokat sugároz, hindi nyelven gurguláznak a műsorvezetők és még a reklámok is Mordor ősi nyelvén szólnak. És magától értetődő, hogy akár a céges buszjáratot használom a reptérre bejutáshoz, akár a reptéren belül közlekedő Ramp Driver autójába ülök be, akár egy városi taxit fogok, mindenhol ez a zaj fogad. (Jellemzően egysíkú, csörgő-zörgő, ütemtelen dobolásra egy minden képzeletet felülmúlóan magas és vékony hangú nő nyervákol idegesítő orrhangon - ez volt az indiai zenék 99,9 százalékának pontos leírása. De a hitetlenek kedvéért íme egy link. A fenti ismertetés után csak az igazán hülyéket kell figyelmeztetnem arra, hogy NE nyissák meg, ha jót akarnak.)
A jó hír, hogy van ellenszer. Nyilván a taxiban van a legegyszerűbb dolgom, ott a beszállást követő másodpercben megkérem a sofőrt, hogy váltson valami nemzetközi adóra. Nem, nem zavar, ha ettől kevésbé válok szimpatikussá számára, hiszen a fizetős szolgáltatás igénybevételének ez nem feltétele. A Ramp Driver autójában és főleg a céges buszon már nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen ott többen utazunk együtt, és még ha ők nem is fogják fel, hogy hiába vannak többen, attól Katar még nem lesz India, én nem csinálom meg velük ugyanezt, nem erőltetem rájuk a saját zenémet. (Afelől kétségem sincs, hogy ha mégis megpróbálnám, nem ütköznék ellenállásba, a beléjük nevelt szolgalelkűség és a fehér bőr jelentése miatt.) Ehelyett inkább izolálom magam, az ehhez szükséges túlélőeszköz pedig, pofonegyszerű, a fülhallgató.
A külvilág zene általi kizárásának amúgy másik járulékos csodája, hogy ha mondjuk hajnalra megyek dolgozni - és a céges buszt veszem igénybe, nem pedig a bringámat, amelynél tökéletesebb izoláció ugyebár nem létezik -, akkor a tudatos zeneválasztással eleve befolyásolni tudom az első pár órám hangulatát. Tankcsapdát vagy Prodigy-t hallgatva például már a terminálba belépve áthatolhatatlan pajzsként védi a szellemi integritásom egyfajta "ne állj az utamba, mert keresztülgyalogolok rajtad, te pondró"-lelkiállapot. Ha Chemical Brothers vagy Crystal Method a reggeli táplálék, akkor az agyam "leszarlak, te nem is létezel, max egy párhuzamos dimenzióban"-állásba kerül. Ha pedig Irie Maffia, Brains, Bob Marley vagy Ladánybene szól a fülesben, akkor simán csak "everything's gonna be alright" van és aznap nem lehet kihozni a sodromból. :)
Mostanában a varázsfülhallgató egyre többször kerül elő már a forgalmi irodában is, az indiaiaknak ugyanis "zene" és harákolás nélkül is van egy rendkívül zavaró tulajdonságuk: alapból elviselhetetlenül hangosak és harsányak. A normál beszédhang a szubkontinensen átment egy brutális erősítőn (gondolom, ennek az a magyarázata, hogy kurva sokan vannak, és kisgyerekkoruktól hozzászoktak, hogy valakit mindig túl kell kiabálni), ezért, ha két indiai egymástól másfél méter távolságban állva beszélget, akkor konkrétan kiabálnak. Ha hárman vagy többen beszélgetnek, akkor pedig üvöltenek, mert akkor már szót kell követelniük. Ez alól egyetlen kivétel van, amikor éppen kibeszélnek valakit, irigykednek másokra, szövetkeznek valaki ellen, pletykálnak vagy csak szimplán elégedetlenek. A hülyéknek nem esik le, hogy ezáltal bárki, aki nem beszéli a nyelvüket, is pontosan tudja, hogy éppen mikor akarnak valaki hátába kést döfni, de gyanítom, hogy ennek az összefüggésnek a felismeréséhez még szükség van pár ezer évnyi törzsfejlődésre.
Végezetül, bár a bevezetőben két fő ellenséget emeltem ki, a szagokat és a hangokat, bónuszként megosztok egy túlélési tippet egy harmadik zavaró körülménnyel szemben, ez pedig az indiaiak állandó kézfogási ingere. Biztos bennem van a hiba, de én még európai kolléga esetében sem igényelném, hogy egy nap többször is kezet rázzunk - vagy gyakorlatilag minden járat után, ahányszor újra összefutunk az irodában -, így el lehet képzelni, hogy mennyire bátorítom azt az elképzelést, hogy majmokkal játsszam ugyanezt. A higiéniával kapcsolatos fenntartásaim miatt már az első hetek után bevezettem azt az üdvözlési gyakorlatot, amire a hajón minket külön megtanítottak. Egy óceánjáró zárt világában kritikus fontosságú, hogy a fertőzések ne tudjanak futótűzként elterjedni, így ott megkértek minket, hogy a hagyományos kézfogás helyett az öklök összeütését használjuk - nagyon könnyű rászokni, és mivel ott mindenki így köszön, hamar természetessé válik. És valóban hatásos módszer a tekintetben, hogy nem kened azonnal magadra mindazt, amit a másik a nap folyamán végigtaperolt.
De az igazán tökéletes ellenszerre azután találtam rá, hogy elolvastam ezt a cikket. Sok egyéb mellett megtudtam belőle - bár Isten a tanúm, én boldogan leéltem volna az életemet e tudás nélkül -, hogy az indiaiak azért használják kizárólag a jobb kezüket evésre, mert a ballal (bocs, ezt nem fogom cizellálni) a szart törlik ki a seggükből dolguk végeztével... Nem kamuzok, olvassátok el a cikket.
Mivel értelemszerűen mindenki másról is azt feltételezik, hogy a vécépapír ésszel felfoghatatlan civilizációs vívmány számukra, ezért rájöttem, hogy a bal kezemet soha nem akarja majd senki megrázni közülük, így a probléma egy egyszerűségében zseniális húzással eliminálódott - igyekszem folyamatosan tartani valamit a jobb kezemben.
A probléma leglátványosabban egyébként járatkiszolgálás közben jelentkezett. Nem tudom, miért, de a buszvezetők, akikből kábé egymilliárd van a reptéren és egyébként sem tudnám őket megkülönböztetni egymástól, különösen erős késztetést éreznek arra, hogy kezet fogjanak az emberrel. A dohai reptér protokollja ráadásul megköveteli, hogy mindegyiküktől átvegyek egy buszcetlinek nevezett sajtpapírt, amin a beszállítóbusz sorszáma van, hogy követni tudjuk a járatra már beszállt utasokat. (Egy járatra átlagosan 3-5 beszállítóbusz érkezik, valamint további 1 vagy 2 a prémium utasokkal.) Régebben, amikor egy busz érkezésekor gyanútlanul a papírszeletért nyúltam, végül mindig arra eszméltem, hogy óvatlan mozdulatomat kihasználva egy pillanat alatt a tenyerembe dugták a saját végtagjaikat. A fenti felismerés óta a csíptetős mappámat, amelyen a járaton keletkező okmányokat gyűjtöm, szigorúan a jobb kezemben tartom és a papírért kizárólag bal kézzel nyúlok. És a módszer pazarul működik, 100-ból 99-szer csak belenyomják a buszcetlit és továbbállnak. Annak az egynek, aki a jelzés ellenére is a kezét nyújtja felém, annak pedig ballal rázom meg - hiszen láthatja, a másik foglalt.
És csak titkon, magamban remélem, hogy ezzel halálosan meg is sértem őket közben. :)
Hát, igen, a fentiekből is jól látható... Jimi újfent sikeresen beilleszkedett egy közösségbe. Immár sokadszorra, és úgy, ahogy tőle megszokhattuk! :)