Adj, Uram (vagy akár Allah, ha területi illetékesség szerint nézzük) mindkettőből, mert szükségem lesz rájuk... Tíz perc híján kereken 24 óra telt el, mióta Katar megszentelt földjére tettem a lábam, és noha ma nem csináltam konkrétan semmit, a 24 óra mégis inkább 48-nak tűnik.

Doha minden fellengzősség és megjátszás nélkül, a maga természetességével befogadott, de első éjjel olyan érzésem volt, mintha a szíve helyett inkább a gyomrát és beleit tárta volna ki felém. Reálisan visszagondolva arra a 2009 szeptemberi napra, azt hiszem, a Miamiban töltött első éjszakámon is pontosan ugyanennyire éreztem elhagyatva magam, ez most mégis valahogy rosszabbul érint, mert nem erre számítottam, azt gondoltam, fel vagyok rá készülve. Nos, nem voltam, és talán nem is lehet senki – az ember mindig pontosan ugyanolyan nyomorultul érzi magát.

Mivel nehéz lenne jól követhető módon átadni nektek az érzelmeim hullámzását, ráadásul a kontextusuk nélkül valószínűleg nem is értenétek, és legfőképp pedig sem a jó, sem a rossz dolgok dimenzióját nem akarnám felnagyítani, ezért maradjunk meg az események elbeszélésére szorítkozó formánál, ahogy az előző posztnál.

Az utazás felhőtlen eseménytelensége felkészített lélekben arra, hogy a megérkezés ennél csak rázósabb lehet. Ha 1-től 10-ig kellene pontoznom, akkor végül is olyan 4-es rázósságúra saccolnám, amennyiben az 1-es verzió a "kocsi vár sofőrrel a gép lépcsőjénél és a szállodába visz", a 10-es pedig a "poggyászaim egy téves címke miatt a transzfer poggyászok közé kerülnek és már útban vannak Melbourne felé, a megbeszélt találkozóponton senki nem vár, a telefonom nem kapcsolódik egyetlen helyi hálózatra sem, ráadásul tudtomon kívül megszólalásig hasonlítok egy Jyk van Eik nevű kábítószercsempészre, ezért az Immigration checknél két arabul beszélő nagyon bajuszos rendőr és egy arabul nem beszélő németjuhász a márványpadlóra segít".

Az Immigration check esetünkben rendben lezajlott apró formalitásként, ráadásul annak ellenére, hogy az éjfél a dohai reptéren csúcsidőnek számít, még sorbanállás sem volt. A tradicionális katari öltözetet (tiszta fehér, bő ujjú, majdnem földig érő zárt nyakú vászonköpeny, alatta fehér pizsamanadrág, saru) viselő tiszt mindössze két kérdést intézett hozzám: Budapestről jöttem-e, majd az igenlő válasz után: – figyelem! – van-e ott folyó?? (...s földje jó, legelőin fű kövér?) Gondolom, ez ilyen crosscheck-szerűség, hogy tényleg az vagy-e, aki az irataid és beszkártyád szerint vagy. El is kezdtem mesélni neki, hogy de még mennyire, hogy van, ezerarcú, méltóságteljes folyamunk van, a neve Duna, partján nyaranta a sekélyebb vízben göndör hullámok csapkolódnak pajkosan a kilátszó köveknek, mint a gyermekek kacagása az óvoda falának, télen meg hártyásra fagyva unottan hagyja, hogy szebb napokra emlékező sirályok ússzanak rajta lefelé, fejüket a fáradt napsugarak felé tartva, amelyek minden komolyabb meggyőződés nélkül próbálják oszlatni a szürkeséget. Legalábbis gondolatban ezt kezdtem volna mesélni, a valóságban félbeszakított, és üdvözölt Katarban.

A poggyászfelvételt csupán az húzta végeláthatatlan hosszúságúra, hogy a kerékpáromat itt is külön hozták, így Maqsood, az indiai kísérőm, aki a megbeszélt helyen nemcsak engem, de még fél tucat másik embert is összeszedett, a végén már csak rám várt. A sportszer viszonylag jól vészelte át az utazást, egyedül a hátsó kerekében keletkezett csúnya nagy nyolcas a rakodástól. A várakozás perceit azzal töltöttem, hogy rátalálva a nyitott reptéri wifire, gyorsan megírtam telefonról az otthoniaknak a szerencsés megérkezés tényét, egyben könnyelmű ígéretet tettem a szállásomról való azonnali bejelentkezésre. Ekkor még azt hittem, hogy a dohai internet és én hatalmas haverok leszünk, és sejtelmem sem volt, hogy ez mennyire távol áll a valóságtól...

Maqsood és sofőrje egy szánni valóan apró és rozzant kisbusszal várt minket. Tekintve, hogy négy csomagot plusz egy biciklit pöcköltem oda a kisbusz mellé, javasoltam, hogy nyissuk ki a busz hátsó ajtaját. Innen egy akkora raktér bukkant elő, amelyben pont négy aktatáska fért volna el, így hatunk összes cucca, plusz egy bicikli is a busz belsejében, két szűk széksor között utazott – élmény volt.

Utastársaim meglehetősen vegyes társaság voltak (és már előre is elnézést az e sorok mögül óhatatlanul előkandikáló fehér felsőbbrendűség miatt), pakisztániak, bangladesiek, bengáliak, malájok, filippinók és hasonlók lehettek. Borzasztómód fel voltak pakolva mindenféle szatyrokkal és málhákkal, de barátságosan mosolyogtak, igaz, néhány fürkésző pillantást is elcsíptem, hogy vajon mi a frászt keresek én ott köztük. Útközben egyikük megkérdezte a fogadóemberünket, hogy hány ágyas szobákban lesznek elhelyezve, a válasz az volt, hogy négy. Itt azért nyeltem egy nagyot, arra gondolva, mi van, ha az előzetesen átküldött leírás a lakhatási körülményeimről némileg idealizált volt. (Mi lenne, hazajövök az első géppel, és volt egy ingyen utam Dohába.) Aztán kalauzunk egy másik srácnak is elmondta, hogy ők hatan lesznek egy lakásban, de csak ketten osztoznak egy szobán. Végül hozzám fordult és azt mondta, nekem egyéni szállásom lesz, a szobám csak az enyém, a lakás maga pedig két személyé. Ezen a ponton egyértelmű megvilágosodást olvastam ki a többiek szeméből, valami olyasmit, hogy ó, akkor nincs semmi baj, a világ rendje nem borult fel, illetve kaptam pár mosolygós megjegyzést, hogy "Boss", illetve "V.I.P". (És magyar szemmel ebben az a fura, hogy valóban semmi pejoratív nem volt ezekben, valahogy nem úgy hangzott el, mint otthon hangzott volna, hogy "á, szóval te csókos vagy?", egy fogak között átszűrt "hogy a kurva anyád..."-dal megfejelve, hanem őszinte örömmel, hogy lám, a Nagy Fehér Embert milyen jól tartja a cég.)

Éjjel 1 is lehetett, mire az én szállásomhoz érkeztünk. A szobám a második emeleten lett volna, de hiába kopogtunk, csöngettünk senki nem nyitott ajtót, a szekuritis pótkulcsa pedig nem működött, mert a zárban belülről volt egy kulcs. Leendő lakótársam talán füldugóval aludt. Negyedóra tökölés után végül nem volt más választás, másik, ideiglenes szobát kellett adniuk nekem. Arra természetesen figyeltek, hogy mindkét ágy szabad legyen benne, átmenetileg se érjen semmilyen kellemetlenség, de a lakás maga így is leírhatatlan állapotú volt... Eleve a szoba is kietlen és lehangoló volt, jobban hasonlított egy börtöncellára, mint szobára, de legalább tiszta volt. Viszont a fürdőszoba...! Erősen gondolkodtam rajta, hogy a kezem talán a repülőúttal és csomaghúzogatással együtt  is kevésbé veszélyes eredeti állapotában az egészségemre, mintha itt mosnám meg, de végül a kontaktlencsék miatt mégis megkockáztattam a kézmosást.

Igencsak feldúlva lementem az utcaszintre, hogy elszívjak egy cigit, és meghatároztam magamnak, hogy holnap délig van idejük, hogy biztosítsanak számomra egy elfogadható szállást. Cigaretta közben szemügyre vettem a környéket. Nos, ez nem a felhőkarcolós Doha volt. Inkább az a tipikus közel-keleti, alacsony, homokszínűre festett épületekkel teljesen ötletszerűen teleszórt utca, amilyenben például a Call of Dutyban lehetett irtani egymást a háztetőkön ugrálva. A házak tövét szemét és homok uralja, és rengeteg macska rohangál szerte-szét, akik mind a szemétből élnek. Ez volt Doha gyomra és bele.

Miközben meglehetős kétségbeesésben kapaszkodtam az egy szál cigarettámba, előbújt bódéjából a biztonsági őr, aki az imént segített átmeneti szobát találni. Beszélgetni kezdtünk. Kb. 100 szavas angol szókincse ellenére jó volt dumálni valakivel, meghallgatni, milyen forró volt a nyár satöbbi. Megkérdeztem, hogy innen a szállásomtól kb. mi merre van és milyen messze, erre intett, hogy kövessem, és lifttel felmentünk az épület tetejére. Kinyitotta a szervizajtót, és máris ott volt előttünk a kivilágított Doha, és újból megtaszított az elképesztően párás meleg (pedig helyi idő szerint éjjel 2 volt már). A helynek megvolt a hangulata, az biztos. Nem messze tőlünk egy forgalmas út és egy futballstadion található, kissé távolabb észak felé a belváros elképesztő színpompája festette meg az eget, nyugatra, a tenger felé pedig a reptér húzódott, hosszú kilométerekre elnyúlva. Nézelődtünk egy darabig, ő mesélt Nepálról, ahonnan származik, én meséltem Magyarországról, és kölcsönösen megállapítottuk, hogy nagyon szép helyek lehetnek.

Aztán visszamentem a szobába, és vigyázva, nehogy a saját holmijaimon kívül bármi máshoz is hozzáérjek, lefeküdtem aludni. (Megjegyzem, vadonatúj, vákuumcsomagolással lezárt ágyneműbe, amit egyfajta welcome-giftként kaptam, és nemcsak ágynemű volt benne, hanem törülköző, fogkefe, fogkrém, szappan, száraztészta,  instant leves, keksz, csokoládé, tejszín, cukor, só, kávé, tea és literes ásványvizek... Ez nagyon jól esett, el kell ismernem.)

Másnap reggel, jóval a magamban kiszabott déli határidő előtt, reggel 9-kor kopogtak az ajtómon, jó hírt hoztak: a szobám készen áll arra, hogy elfoglaljam. Lementem a hírnökkel a másodikra, átvettem a kulcsokat, megelégedéssel nyugtáztam a zongorázható különbséget az ideiglenes és a végleges szállásom között, és ezzel a megelégedéssel úgy döntöttem, hogy a késői fekvés miatt még belefér pár óra szunya. (Első Dohában töltött napomra úgysem irányoztak nekem elő semmilyen hivatalos teendőt, kalauzom, Maqsood azt mondta, az egyetlen dolgom a pihenés legyen ma.) És ekkor történt az eddigi legkomolyabb meglepetésem, amit nyugodtan sorolhatunk a "cultural shock" kategóriába is.

Miután visszafeküdtem, nem tudtam azonnal elaludni, viszont a múlt héten beszerzett és még nem teljesen tünetmentessé vált megfázásom miatt eléggé keményen és ugatósan köhögtem. Tizenöt perccel később újra kopogtak az ajtómon, és az ideiglenes lakás másik szobájának lakója, egy indiai srác állt az ajtómban, egy csésze gőzölgő teával a kezében... Igen, jól értitek – a fickó hallotta, hogy köhögök, és főzött nekem, egy tökismeretlennek, akit sohasem látott, és aki pár óra múlva már nem is lesz a lakásban, egy teát... Hát, ez a vendégszeretetnek egy olyan szintje, amit eddig nem tapasztaltam meg, pedig jártam már pár helyen. És mellesleg ránk, magyarokra is azt mondják, milyen vendégszerető nép vagyunk, mégis milyen egyszerűen letaglóztak egy ilyen gesztussal. És most már azt is tudom, mi volt az értelme az évszázados brit fennhatóságnak – az indiaiak valóban isteni teát főznek.

Az első nap története folytatódik a reklám után.