Az első napom beszámolójának ugyan folytatást ígértem, de így utólag már nem is tűnik annyira izgalmasnak, úgyhogy csak címszavakban összefoglalom: a többi új felvételissel együtt én is bent voltam a központban, fényképet csináltak rólunk a belépőkártyánkhoz, előtte a többiek egyenruhát is kaptak, engem meg elvittek egy szabóságba, ahol méretet vettek rólam a saját egyenruhámhoz. Itt valami gyanússá vált, hogy emlékeim szerint mintha a Celebinél ez nem így zajlott volna... ;) Később meg már biztos voltam benne, hogy engem a HR-en végzetesen összekevertek valami felsővezetővel, mert a méretvétel után a sofőrünk külön odajött hozzám megkérdezni, hogy van-e valami különleges kívánságom még a ruhatárammal kapcsolatban, merthogy itt bármiben állnak a szolgálatomra, ugyanis – idézem – én veri szpesöl pörszön vagyok. No, mi a picsa. Ha valamit, hát ezt nem tudtam. Meglepetésemben olyan hirtelen hárítottam el a kedves kínálást, hogy utólag bántam, hogy csupán a hecc kedvéért nem mutattam rá arra az embertelenül jó anyagú fekete öltönyre, amit nézegettem a boltban.

Nem sokkal később úgy adódott, hogy kénytelem voltam élni (remélem, ők sem visszaélésnek érezték) ezzel a frissen kapott előjogommal, ugyanis a belépőkártya fényképéhez már uniformisban kellett lenni, az enyém meg ugyebár még készül. Erre mondja a sofőr, hogy ha a másik srác végzett, akkor egy fotó erejéig odaadja az ingét meg a nyakkendőjét. Na mondom, akkor itt álljunk meg egy pillanatra, bocsánat, de senki után nem fogok felvenni egy inget, még egy fénykép erejéig sem. (Most nem a hiszti miatt, de tényleg: a csávó indiai, és hatalmas szakálla van, akik pedig már a hajós időszak alatt is olvasták a blogot, tudják, hogy laktam együtt indiaival – hát kösz, de nem, a ruhásszekrényeink között lehetőleg egy demilitarizált zóna legyen, aknával és szögesdróttal, ha kérhetem.) Nem akartam túl kemény lenni, de szegény sofőr szinte elsápadt, ahogy válaszolt, hogy "oké, oké, ször, ájm szorri, ájm szorri, áj bring nyú shört fájv minit, ájm szorri, ször". És tényleg hozott egy új inget.

Ez volt ugyebár kedden, most péntek van (tudom, mire feltöltöm, szombat), és azóta még semmi munkára emlékeztető dolgot nem csináltam. A repteret csak akkor láttam, amikor kimentem internetezni. Valamelyik nap ugyan szólt az épületünk szekuritise, hogy Mr. Nabir telefonált, hogy elfelejtette odaadni a nekem járó welcome bónuszt (750 rijal), és másnap menjek be érte a központba, de másnap reggel kiderült, hogy ó, nem úgy van az, Mr. Nabir majd odajön a szállásomra – és ezen a ponton fel is hívta Mr. Nabirt, aki megkérdezte, hogy mikor lenne alkalmas zavarnia... Bakker, most nem úgy van, hogy nekem kellene dolgoznom nektek, nem pedig fordítva? Tényleg kezdem nem érteni, de én mondom nektek, kurva vicces lesz, amikor kiderül, hogy nem az vagyok, akinek hisznek. :))

Szóval, mit csináltam azóta? Hát, a nagy projekt az volt, hogy hadra fogható állapotúra hozzam a bringát, elsősorban a légi szállításhoz leeresztett abroncsok nyomásának helyreállítása révén. Ehhez tegnapelőtt ugyan két kilométert kellett tolnom a legközelebbi kútig, de ott szorgos filippinó kezek seperc alatt felpumpálták, és azóta boldogan gurulunk mindenfelé. Állítom, a legjobb döntésem volt ennek a kétkerekűnek a kihozatala. Oké, hogy baromi meleg van, de mégis hamarabb jutok el vele bárhová, mint akármilyen más módszerrel, ja, és a non plus ultra: a reptér csupán négy és fél kilométerre van! Ez az itthoni sanyarú internettelenségem fényében egy hatalmas áldás lett, negyedóra alatt röhögve kint vagyok a terminálban. (Bár lennék csak fele ennyire szpesöl pörszön, viszont lenne internet bekötve a szobámba...)

Ja, voltam futni is szerda éjjel (csak éjjel lehet, egyébként azonnali keringés-leállás). Háát... ez nem lesz egyszerű történet. Direkt nem a távot vagy az időt tűztem ki magamnak, hanem a tempót, azt, ami mondjuk két szigetkörre ideális, vagyis kb. négy és feles ezreket. Na, ezt tartottam is, amíg meg nem haltam. Ami – ha a két szigetkör kb. 10600 méteréhez viszonyítjuk – nem 8 kilométernél következett be, nem is 5-nél; három és félnél, bazmeg. Iszonyat durva, mintha tömény vizet lélegeznék be. Nem úgy volt, hogy a sivatagba jövök? Normálisan nem száraz melegnek kellene itt lennie? Jó, tudom, egész Katar egy félsziget a Perzsa-öbölben, de hogy ettől pont ugyanolyan párás, fülledt az idő, mint a karibi szigeteken volt, arra nem számítottam. (Az ugyanolyan melegre igen - Katar pontosan ugyanazon a szélességi körön fekszik, mint St.Thomas és St.Maarten.)

És akkor érkezzünk el végre a mai naphoz, mert csudaszép dolgokat akarok mutatni Nektek! Először is tegye fel a kezét, aki szeretne ott állni velem Doha felhőkarcolós belvárosának kellős közepén. Na, akkor itt van, báránykáim, tessék kattintani, oszt' pörgetni-forgatni azt az egeret, meg zúmolni bele a görgőjével gazdagon! De legelső lépésként javaslom megnyitni teljes képernyőn az alsó, szürke sávban található "show in fullscreen" feliratra kattintva. (Akinek nem jelenik meg semmilyen kép, annak először el kell látogatnia erre az oldalra, ahol a böngészőjébe – mindegy, hogy IE, Chrome, Mozilla vagy Safari – beépülő ingyenes plugin majd gondoskodik róla, hogy ő is élvezhesse az interaktívkodást. Ne ijedjetek meg attól, hogy le akar tölteni és futtatni akar valamit, meg lehet neki engedni, biztonságos.)

Mint írtam, eddig egy más arcát láttam csak Dohának, de nyilván nem lehetne Katar a világ leggazdagabb országa, ha nem lenne neki egy ilyen arca is. Hogy ég és föld a kettő, azt nem is kell mondanom. A belvárosban sokkal több az európai és helyi (úgy értem, tradicionális arab) arc, a dél-ázsiai bevándorlók amúgy elsöprő aránya itt nem jelenkezik. Úgy tudnám érzékeltetni a különbséget, hogy az a környék, ahol a céges szállásunk van, egyáltalán nem olyan, mintha egy arab országban élnék, inkább, mintha Indiában vagy a Fülöp-szigeteken lennék, a belváros ezzel szemben olyan, mintha London szívében (merthogy a kisegítő személyzetet azért ott is ugyanezek a nációk adják).

Kedves meglepetés: a dohai Sheraton mellett van egy nagyon kellemes park, a neve iPark és ingyenes wifit is biztosít. A tájékoztató tábla szerint csak be kell ütnöm a telefonszámomat a login-oldalon, és arra küldenek belépési kódot. Gondoltam, hogy a magyar szolgáltatójú telefonommal biztos nem boldogul majd, de lássatok csodát, beütöttem, jött az sms (szerencsére azt külföldön is ingyenesen fogadom), és beengedett a rendszer! Üdítő változatosság egy olyan országban, ahol eddig egyetlen dolgot találtam, ami drágább lenne, mint otthon, és az pont az internet. Az itt olyan, mint az arany, én sem értem. Talán a külföldi irányú gerinchálózatuk szűkösségével van összefüggésben. Budapesten bármelyik utcasarkon talál a turista nyitott, gazdátlan wifit, itt sehol. Már alig várom, hogy megkapjam végre az ún. RP-m (Residence Permit), amivel engem is megilletnek majd az itt élők jogai, és köttethetek saját internetet a lakásomba. Tévécsatornánk bezzeg annyi van, mint a szemét – úgysem találnátok ki soha: a tévénken 3425(!) csatorna fogható... :-o Talán még magyar is van; még nem volt energiám elkezdeni végigszkrollozni az összeset.

Van még egy dolog, amiről még nem írtam Nektek, pedig érdekes, ez a közlekedés. Most, hogy ma megtettem közel 40 kilométert a városban kerékpáron, még jobb képem van róla, mint eddig céges busszal és gyalog közlekedve. A dolog ott kezdődik, hogy a belvárost és a nagyobb sugárutakat/körgyűrűket leszámítva nincsenek az utakon felfestett sávok, ergo, az egymással párhuzamosan haladó járművek számát csak a fizika korlátozza. Ahol elfér két autó is egymás mellett egy irányba, ott kettő fog menni, pontosabban három fog megpróbálni arra menni, és ebből kettő lesz sikeres. A nagyobb utak mellett ugyan látni sebességkorlátozó táblákat, de ezek ellenőrzés hiányában inkább egyfajta ajánlásnak vagy tanácsnak értelmezhetők az autósok számára, akik ennek megfelelően is értékelik őket. A vészvillogó még nagyobb jolly joker, mint nálunk, ha eszükbe jut valami, és nincs hely lehúzódni, akár a sáv közepén is nyugodtan kibasszák, és mennek a dolgukra. Természetesen a többiek rádudálnak, de ez senkinek nem tűnik fel, ugyanis ezek MINDIG dudálnak. A duda az autók legfontosabb felszerelése, fontossága meghaladja még a kormányét, az irányjelzőét és a fékpedálét is, tekintve, hogy adott szituációban ezek bármelyikét képes helyettesíteni, és a dohaiak élnek is ezzel a luxussal. A dudaszó gyakorlatilag bármit jelenthet az itteni közlekedés nyelvén. "Kanyarodok." "Fékezni fogok." "Gyorsítani szeretnék." "Üdv, Abdul, mizújs, gyerekek jól vannak?" "Itt most megállok." "Vigyázz, jövök!" "Megérkeztem a ház elé, gyere le!" "Megérkeztem, ne gyere le, én megyek fel." És ezt mind-mind dudaszóval kommunikálják – rendkívül fejlett lehet az intuíciós érzékük, hogy megértik egymást. Sőt, egyszer már jelentette azt is a duda, hogy "Köszi!", amikor tegnap este egy útépítés miatt erősen leszűkített úton jeleztem a mögöttem haladó autósnak, hogy hol fogom elengedni. (Persze lehet, hogy félreétettem, mert én nem vagyok olyan intuitív, mint ők, és valójában "A kurva anyád, fehér gyökér!"-t jelentett.)
Ami üdítő változatosság Európához képest, hogy itt nem hódít ám ez a politikai korrektségbe burkolt, végtelenül álságos "segítsük a gyengéket"-szemlélet. Itt a darwini evolúciós modell és a természetes kiválasztódás a menő: az erős célba ér, a gyenge meg ott fog megrohadni a háromsávos körforgalomban. Ez természetesen vonatkozik a közlekedés többi résztvevőjével való interakciókra is, vagyis a túlélés egyedüli záloga, hogy tudd, hogy hol a helyed! Vannak ugyan gyalogátkelőhelyek, de ez is csak olyasmi, mint a szavannán a növényevők ivóhelyei: tudod, hogy ott némileg több esélyed van, de azért ne vedd biztosra, hogy ott nem kaphat el az oroszlán. Más szóval, a zebrán akkor mehetsz át, ha átérsz a következő arra száguldó kocsi előtt, fékezni senki nem fog a kedvedért. (És, mint írtam, a fék amúgy is át van kötve a duda helyére.) Kerékpáros közlekedőként én középen helyezkedem el a táplálékláncban: menekülnöm kell ugyan az autós elől, viszont elgázolhatom a gyalogost.
A közlekedés összes résztvevője által hallgatólagosan elfogadott meg-nem-támadási zónának csak a nagyobb sugárutak lámpás kereszteződései számítanak. Ezek az utak általában kétszer öt, néha kétszer hatsávosak, és én még nem láttam olyat, hogy ne dugóban állnának. Az otthonihoz képest szokatlan, hogy elképesztően hosszan, néha 4-5 percig is kell várni a lámpaváltásra. (De megéri, mert egy kétszer hatsávoson már nincs ember, aki épségben átjut.) Én két ilyet érintek a reptérre menet, úgyhogy a kb. tízperces menetidőt akár ugyanennyivel is megdobhatja, ha rosszul kapom el a lámpát.

A mai nap legfontosabb tapasztalata talán az, hogy én is gyorsabban tudok közlekedni, ha kicsit magabiztosabban lépek fel, ugyanis itt tényleg ezen múlik a közúti érvényesülés (persze nekem sokkal jobban kell figyelnem, mert nincs karosszériám). Mivel a városban tudok az autós forgalom tempójában haladni, így nem akarnak megölni. A körforgalmakban nincs semmi gond, ha az az első lehetőségnél hagyom el őket – de hát nem haladhat az ember folyamatosan jobbra, néha muszáj kockáztatni egy-egy egyenesen áthaladással, vagy nagyon extrém esetben, mondjuk éjjel és erős hóesésben, talán még egy balra kanyarodás is belefér. Ilyenkor a következő taktikát alkalmazom: már a körforgalom előtt fokozatosan kezdem beszorítani vállal az autóst a sáv közepére, amíg nem dudál, innen tudom, hogy meglátott. Az a sáv már az enyém, ha ő jobbra kanyarodna, azt már mindenképpen csak utánam fogja tudni megtenni, nem rajtam keresztül, így én biztonságban haladhatok egyenesen. Az egyedüli, amire még oda kell figyelnem, hogy a belső sávból (a körforgalmak is általában kettő, néha háromsávosak) se akarjon senki egyből kikanyarodni, ugyanis ezek ezt is előszeretettel csinálják – én tényleg nem tudom, mi fordul meg a fejükben, amikor a belső sávban érkeznek meg egy körforgalomba, amit az első lehetőségnél akarnak elhagyni, de mindenesetre megcsinálják. Ráérő időmben majd felveszek videóra egy körforgalmat. Élmény lesz. ;)

A többi képért kattintsatok a hamarosan feltöltendő Galériára!