Ma megkérdezték tőlem, hogy miért vagyok helyenként annyira vulgáris a blogomban. (Hozzáteszem, a megfogalmazásban nem volt semmi számon kérő vagy elítélő. Ezért örömmel válaszolok.)

Tudjátok, az úgy van, hogy rajongásig szeretem a magyar nyelvet. Az árnyalatait, az ízeit, a trükkjeit - még az ellentmondásait is imádom. Az egyik legnagyobb ajándék, hogy ezt kaptam anyanyelvül, és persze az, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol szerették is használni. Meg gyerekként eleve olyan dolgok vettek körül - egy kisebb vidéki könyvtárnyi könyv, újságok, rejtvények, egy kiváló általános iskolai tanár; no meg egy magyar szakos nővér -, amik/akik segítettek felfedezni a használatában rejlő lehetőségeket. (Amire egyébként nagy szükségem is volt, hiszen középiskolás koromban, lássuk be, sem atletikusan kisportolt, sem túlzottan jóképű nem voltam, így ha le akartam dumálni a lábáról egy lányt, nekem tényleg bele kellett adnom apait-anyait! :)

És ebből a rajongásból fakad, hogy amikor magyar nyelven írok, nem is vagyok hajlandó lemondani egyetlen szaváról, betűjéről sem - legyen az indulatszó, káromkodás, hangutánzó vagy hangfestő kifejezés -, ha úgy érzem, a segítségükkel pontosabban visszaadhatók azok az élmények, amelyek rögzítésére ezt a blogot vezetem. Nyilván itt nem száraz útikönyvet írok, sem nem célom, sem rákényszerítve nem vagyok, hogy megfogalmazásaimban mindig politikailag korrekt legyek vagy éppen az illendőség határain belül maradjak. Ami ezeknél sokkal fontosabb, hogy Ti otthon minél jobb közelítő képet kapjatok az élményeimről és hangulataimról. Ha mondjuk egy járaton egy igazi tenyérbemászóan ostoba faszfejjel találkozom, nem akarok úgy fogalmazni, hogy az illető egy kellemetlen alak volt. És ha legszívesebben nyakon basztam volna egy vizes strandpapuccsal, akkor szintén helytelennek érezném azt írni, hogy szívem szerint jól megmondtam volna neki a magamét. (A sivatagban autózni éjszaka pedig nem "mesésen felemelő", hanem kúúúúúúúrvajó!)

Szóval, azt hiszem, úgy vagyok ezzel, mint az a profi sportoló, aki doppingszereket használ. Nem akar benne hagyni egyetlen tizedmásodpercet sem a versenyben, ezért minden elérhető segítséget felhasznál, akár a tisztesség határait is átlépve. Én sem akarok elvenni a beszámolók életszerűségéből azzal, hogy mindig a "helyes" kifejezéseket használom, azért időnként én is átlépem az irodalmi nyelv határait.

Szerencsére az unokahúgaim már kinőttek a kritikus korból, saját gyermek pedig még egyelőre nem olvassa e sorokat. (Ajaj, tényleg, vajon mikor lesz/nek a gyerekem/gyerekeim abban a korban, hogy megismerhetik apa irodalmi munkásságát? Azért az Ómagyarország könyvben Tigris kalandjainak zöme eléggé tizennyolc-karikás besorolású nyelvezettel bír...)