Ezt nem hiszitek el! Ezt én sem hittem el! Ezt úgysem hiszitek el!
(Várjatok, megmosom az arcom és lenyugszom kicsit.)
Szóval, EZT NEM HISZITEK EL!!!

Mielőtt belekezdenék, szeretném megkérni az 1990 után születetteket, hogy legyenek kedvesek, hagyják abba az olvasást, és osszanak inkább meg pár vicces videót a Facebookon, mert sem gügye kérdésekre nem szeretnék válaszolni az alábbiakkal kapcsolatban, sem baráti kapcsolatokat megszakítani azért, mert az illető gügye kérdéseket tett fel az alábbiakkal kapcsolatban.

Vagyis... tudjátok, mit? Inkább maradjatok! Legalább mesélek egy kicsit a gyerekkoromról.

Tudom, mai fejjel nehéz ezt elhinni – még nekem, így visszagondolva is –, aki meg nem is élte meg, annak egyenesen lehetetlen. De azért próbáljátok csak elképzelni, hogy amikor én kissrác voltam, akkor egy, azaz 1 darab tévécsatornánk volt (nem, nem azért, mert csórók voltunk és csak egyre fizettünk elő – ja, nem is kellett érte fizetni, durva, mi? –, hanem azért, mert tényleg csak egy volt). Az volt az MTV (aki a Music Televisionre asszociált, inkább mégis menjen most ki, köszönöm). Később aztán lett kettő, MTV1 és MTV2. (Ez olyan, korábban ismeretlen helyzetet teremtett, hogy amikor valaki szólt, hogy este a tévében lesz valami jó csehszlovák vagy jugoszláv játékfilm, akkor vissza kellett kérdeznünk, hogy az egyesen vagy a kettesen. A válasz azért általában az egyes volt, mivel a kettes kezdetben csak az egyes műsorát ismételte, azt is csak a nap felében, délután.) De ne rohanjak előre az időben; egyelőre ott tartunk, hogy volt egy csatornánk.

Kivéve hétfőn – hétfőn szünet volt a tévében.

Erre most hagynék egy kis időt. Tehát igen, volt ugyan egy tévécsatornánk, de abban hétfőn nem volt adás.

Ne nézzetek bután, minekünk ez természetes volt, akárcsak a mobiltelefon hiánya (illetve sokáig a vezetékes telefoné is), így bennünk nem merült fel hiányérzet, amikor hazamentünk a napköziből, hogy sem az asztali számítógépet, sem a laptopot, sem a tabletet, sem a játékkonzolt nem tudjuk bekapcsolni, de még a hatvan tévécsatorna valamelyikét sem, mivel olyan remek alternatívák álltak rendelkezésünkre a délután hasznos eltöltésére, mint hogy lemenjünk focizni. Vagy görkorizni (akkoriban a görkorinak még egymás mellett voltak a kerekei, páronként kettő). Vagy bringázni. Vagy bújócskázni. Vagy fára mászni, onnan leesni, a szüleink előtt eltitkolni és megpróbálni nem sántítani. Vagyis lényegében egyikünknek sem jutott eszébe felvágni az ereit a hétfők miatt.

Néha-néha, jellemzően nemzeti ünnepekkor (április 4., november 7. – tudom, ezekről sem hallottatok) azért hétfőn is sugároztak valamit. Ezeket a napokat, amelyeket már jó előre beharangoztak, úgy hívták, Rendkívüli Adásnap!

Mindezt csak azért meséltem el ilyen részletesen, hogy lehetőleg minél pontosabban el tudjátok helyezni a most következőket ennek a kornak a kontextusában.

Mivel egy csatorna volt, értelemszerűen, ha filmsorozatot vetítettek, akkor egészen addig, amíg az a sorozat véget nem ért, addig az volt A Sorozat – A tévében. (Túl sokat kérek, vagy ezt még mindig el tudjátok képzelni?) Tehát lényegében az egész ország arról beszélt szerdán, hogy mi volt előző este kedden A Sorozatban. És mindenki tudta, miről van szó. Ilyen sikeres sorozatok voltak: a Tetthely (NDK – az egy akkoriban létező ország volt), a Kórház a város szélén (csehszlovák – egy másik akkoriban létező ország) vagy a Forró szél, illetve, ahogy mindenki emlegette, Surda (jugoszláv – a változatosság kedvéért egy harmadik akkoriban létező ország).

A sorozatok főszereplőit természetesen az egész ország ismerte - ma úgy mondanánk, "celebek" voltak –, és az a vicc, hogy akik akkoriban nőttek fel, ma is ismerik őket; a kultikus nevek kitörölhetetlenül bevésődtek. Biztos lehetsz benne, hogy ha egy '80 előtt születettnek azt mondod, Horst Tappert, nem fog hülyének nézni, hanem azonnal tudja, miről beszélsz. Az igazán hardcore arcok pedig azonnal rávágják: magyar hangja Szabó Ottó. :)

(Hú, most már nagyon közel járunk... :))

És úgyszintén egy fél ország csap a homlokára, ha azt mondom...

KABIR BEDI !

(Nem keverendő össze Beygir Gücüvel és Azami Süráttal, amelyek az akkoriban divatos autós kártyák elmaradhatatlan paraméterei voltak.)

Igen, igen, Kabír Bedi, azaz a maláj tigris, ismertebb nevén: Szándokán!

A Sandokan című sorozat tehát ebben a daliás korban landolt a Magyar Televízió képernyőjén, és szögezte oda az országot hat epizód erejéig. (Igen, jól olvastátok, nem hat évada volt – hat részes volt a filmsorozat.)

És akkor most elő a sokkolóval... (visítani fogtok, bazmeg! :)

* * *

Hát, ez igazán nagyszerű volt, köszönjük, Jimi; de amúgy hogy a náthás istennyilába kapcsolódik mindez a Távol a fikától bloghoz meg egyáltalán Dohához – kérdezhetnétek. Okkal.

Na, akkor erre varrjatok gombot...

Ma este a Qatar Airways QR200-as számú, általam kiszolgált Doha-Mumbai járatán személyesen maga Kabír Bedi utazott! :)))

Igen, ennyi. Ez a bejegyzés egyetlen apropója.

DE! Kedves fiatalabb korosztály! Még mielőtt billentyűzetet ragadnátok, hogy tudtomra adjátok, mekkora lúzerség szerintetek attól extázisba jönni, hogy egy özönvíz előtti zsékategóriás sorozatszínész a járatomra vetődött, előre és jó szándékúan figyelmeztetek mindenkit, hogy ebben a kérdésben nem fogadok el kritikát, és örihari annak, aki mégis megpróbálja. :)

Én ugyanis ezeken nőttem fel. És a Sandokant cikizni ugyanúgy nem ér, mint a Csillagok háborúját (nektek Star Wars) vagy a Lolka és Bolkát. Mert ezek a gyermekkorom részei, azzal kapcsolatban pedig mindenki hajlamos szentimentális és akár irracionálisan érzékeny is lenni.
És – csak, hogy egy kicsit az empátiátokra is megpróbáljak alapozni – gondoljatok csak bele egy pillanatra, mielőtt felettem pálcát törtök, hogy vajon ti hogyan reagálnátok arra, ha mondjuk 25 év múlva, amikor már saját cukrászdát nyitottatok Bécsben, az egyik betérő vendégetek például Robert Patiszon vagy Lady Gaga (vagy mittudomén ki az, akitől mostanában lefossátok a bokátokat) lenne. Egy olyan korban, amikor rajtatok kívül már a kutya sem emlékszik arra, hogy ki a tököm volt 25 évvel ezelőtt az a Robert Patiszon vagy Lady Gaga...

És különben is – mit magyarázkodok én nektek? :) Nekem hatalmas élmény volt és kész! Pedig fogtam már kezet Angelina Jolie-val is Qatar-járaton. No de kérem szépen, hol van Angelina Jolie Kabír Bedihez képest?!
Hö, még hogy Lara Croft...! Lófaszt! Maláj tigris, az az atom! Jeeee! :)))